Charles Stross: Accelerando

Gondoltál már arra, hogy mi lesz ötven év múlva a világgal? Hova fejlődik a technika, mi lesz az okoskütyük áradatából, mennyire olvad majd eggyé az ember és a gép? És vajon jó lesz nekünk mindez? Elvégre már most látjuk az előjeleket: mindenhová befurakszik a technika, okostelefonok, okosszemüvegek és okosautók özönlik el az emberek mindennapjait, az internet az élet állandó részesévé válik, s minden jel arra mutat, hogy a folyamatnak még nagyon az elején vagyunk. Moore törvénye azt a megfigyelést mondja ki már lassan ötven éve, hogy az integrált áramkörök számítási kapacitása nagyjából másfél évente megduplázódik – márpedig ha továbbra is ilyen ütemben gyorsul, a jövőben szinte beláthatatlan fejlődésnek nézünk elébe. Ezzel pedig el is jutottunk a szingularitás gondolatáig, mely szerint el fog jönni az a pillanat (nem kis mértékben a mesterséges intelligencia és az „ember feletti” létformák megjelenésének köszönhetően), amikor ez a döbbenetes fejlődés olyan mértékben felgyorsul, hogy azt a „szingularitás előtti” ember már felfogni sem tudja.

Charles Stross hisz ebben a jövővízióban, ráadásul olyan szenvedélyes lelkesedéssel, hogy ez az olvasóra is átragad: az Accelerando ugyanis nem más, mint egy (egyébként rendkívül szórakoztatóan megírt) dicshimnusz a jövőért. Megismerjük Manfred Macx-et, aki nem sokkal a mi jelenünk után éli mindennapjait, azonban már egy némileg megváltozott világban: mindent átsző az internet akkori megfelelője, az emberek gyakorlatilag a személyiségüket is elvesztik nélküle, ám Manfred nagyon otthonosan érzi magát itt. Ötletekkel kereskedik, pontosan tudja, hogy milyennek kellene lennie a jövőnek (tele mesterséges lényekkel és újító technikával) és a jövő gazdaságának (legfőképpen nem a hiányra és a szükségre épülő), s nem fél mindent megtenni annak érdekében, hogy erre terelje a világot – elég hírneve és befolyása van ugyanis ahhoz, hogy előrelendítse a fejlődést és a haladást.

Egy-két évtized múltával már látjuk is mindannak a hatását, amit Manfred elkezdett: az emberek elkezdték gyarmatosítani a Naprendszert, kőzeteket alakítanak át gondolkodó anyaggá, feltöltött személyiségek épp úgy léteznek, mint öntudatra ébredt mesterséges létformák. Manfred lánya, Amber már ebben az erősen megváltozott világban él, többet tölt szimulált, virtuális valóságokban, mint a valódiban, az implantok és más kiegészítők miatt már inkább transzhumánnak tekinthető, mint szokványos embernek. Amikor az emberiség elfog egy űrből érkezett jelet, Amber és néhány társának tudata útnak indul, hogy felvegye a kapcsolatot az idegenekkel, a Naprendszeren túl azonban nem feltétlenül azt találják, mint amire számítottak… Ezt már Szirhan, Manfred unokája dokumentálja újabb évek elmúltával, amikor az emberiség látszólag eljutott fejlettsége csúcsára – de a továbblépés akár az egész faj kipusztulásával is járhat.

Ha röviden kellene meghatároznom, hogy miért szerettem annyira ezt a regényt, majdnem biztos, hogy az olthatatlan, kimeríthetetlen lelkesedést tenném az első helyre (a másodikra meg a zseniális humort). Stross ugyanis bár jövőkutatóként és íróként is érzi ennek a víziónak a hátrányait, mégis szüntelen rajongással képes viszonyulni a szingularitáshoz és a poszthumánokhoz, ami a szöveg minden szintjén eljut az olvasóhoz is (felkeltve mondjuk bennem a vigyorgó kisfiút, aki legszívesebben már holnap tenne egy kirándulást a legközelebbi barna törpénél, hogy átküldje a tudatát egy féreglyukon). Mindenekelőtt persze az ötletáradatban, amelyből egyáltalán nincs hiány a valamivel több, mint négyszáz oldal folyamán: languszta-ideghálót használó mesterséges intelligencia, idegen létformák, Matrjoska-agyak, Dyson-gömbök, és ez még csak a jéghegy csúcsa (ki ne hagyjam a sci-fi irodalom legjobb robotmacskáját!) – Stross ügyesen lavírozik a valóban létező tudományos elméletek és a saját kitalációi között, ráadásul egy pillanatig sem érződik erőltetettnek, minden finoman belesimul a történet szövedékébe.

Ha már történet: mivel az Accelerando eredetileg novellák füzéreként jelent meg közel három és fél évre széthúzva, ezért nem szabad teljesen összefüggő regényt várni – szerencsére ez egy-két apróság kivételével nem érződik problémának, sőt, sokkal élvezetesebb figyelni ezeket a hosszabb-rövidebb pillanatképeket a Macx-dinasztia szemén keresztül, mintha egy karakterre koncentrálna a szerző. Ott lehetünk a poszthumán jövő kialakulásánál (ez sokat segít a hitelesség növelésében), a különböző évtizedekben felnövő családtagokon át pontos képet kaphatunk az aktuális problémákról és fejlődési szintről, s az izgalmas történet közben még őket is jobban megismerjük: hiába fejlődik ugyanis az ember, hiába válik egyre „digitálisabbá” a tudata, a nagy családi veszekedések nyilvánvalóan nem maradhatnak el még a XXI. század második felében sem – főleg ha az ember a saját nagyapját neveli, idősebb a saját anyjánál, és esetleg még több százszor újra átélte a gyerekkorát.

Emellett viszont nem szabad még megfeledkeznem a kötet remek humoráról sem: Stross annyi szarkasztikus megjegyzést, annyi finom, leheletnyi humoros utalást fűzött bele a szövegbe, amit nagyon élvezetes olvasni, s amitől az egész prózát átjárja valami olyan báj, olyan hangulat, amit lehetetlen nem szeretni – már csak azért is, mert sokkal olvashatóbbá, gördülékenyebbé válik tőle az amúgy nem olyan egyszerű nyelvezet. Ezért bátran tudnám ajánlani például sci-fiben kevésbé jártas olvasóknak is, hiszen a kezdeti sokk után egy egészen nagyszerű regénnyel ismerkedhetnek meg, amiben még öntudattal bíró languszta és intelligens macska is van (hogy a Csigáról ne is szóljak). Az Accelerando a legjobb bizonyíték arra, hogy mennyi izgalom, mennyi újdonság és mennyi változás vár még ránk a következő évtizedekben – Charles Stross pedig olyan szórakoztatóan képes róla írni, ahogy senki más.