Főkép

Annak ellenére, hogy a magyar képregény gyakorlatilag a puszta létéért küzd, minden évben akadnak vállalkozó szellemek, akik újból nekidurálják magukat, hátha elérnek bármilyen értékelhető sikert. Arról persze fogalmam sincs, miben kellene állnia a „megtérülésnek”, mi tekinthető pozitív visszajelzésnek, hiszen az itthoni eladások a nemzetközi trendekhez képest egészen siralmasak. Még a hozzávetőlegesen hazánkéval azonos népességű Cseh Köztársaságban is nagyságrendekkel jobban fogynak a képregények, persze az egy-kétszázas példányszámoknál nem nehéz jobbat produkálni. Ugyanakkor, ahogyan a sörfőzés hagyománya is régebbre nyúlik vissza a pilseni nedű hazájában, mint nálunk, ma már mégsem tekinthetjük magunkat katasztrofálisan lemaradottnak, a teljesen független alkotók (megrendelésre, szponzoráltan kifejezetten kevesen készítenek errefelé képregényt) a kézműves sörfőzdékhez hasonlóan ugyanis színt és reményt vihetnek az amúgy elkeserítően szegényes kínálatba.

 

Ezek közé az üdítő jellegű vállalkozások közé tartozik Pádár Ádám és Koska Zoltán története, melynek főhőse a rendíthetetlen nyugalmú, rozmárként ábrázolt HÉV-kalauz (vajon a Beatles „I am the Walrus”-ának valamiféle áthallása is bejátszhatott a karakter megválasztásába?), akinek a vérszomjas és velejéig gonosz ördöggel (persze mégis milyenek lennének a pokolfajzatok?) kell megküzdenie. Mindennapos tapasztalataink („Jegyeketbérleteket”) csupán bizonyos fokig vágnak egybe hősünk együgyűségig fokozott hivatástudatával, mégis van mihez kapcsolnunk a történteket, így az események fantasztikumának élét valamennyire elveszi a valószerűség és a groteszk finoman kimért elegye. Emellett az apróbb epizódok szintén a realizmus és a valamelyest öniróniaként felfogható humor példái; életképmorzsák, melyekhez hasonlókkal akár találkozhatnánk is, ha másképp nem, városi legendaként.

 

A végig fekete-fehér, alapvetően tussal áthúzott vonalrajzos panelek közé időnként bekerül egy-egy ceruzarajz, vagy épp egy alig észrevehető utalás Roy Lichtenstein művészetére, és pár oldal dinamikája valóban kiemelkedően eltalált. Leginkább eklektikusnak mondanám a stílust, és ez már az Erhardt Domonkos által kiszínezett borítóról is lerí valamelyest, de ez cseppet sem ront az összképen, inkább izgalmasabbá teszi a voltaképp egyszerű cselekményvezetésű történetet. Ha pedig a szerzőpáros a jövőben még tudatosabban, még átgondoltabban alkalmazza ezt a húzást, egészen jó, sőt kiemelkedő dolgok is kisülhetnek belőle. Ám unatkozni már a Killer Kalleren sem lehet, főleg, ha valóban odafigyelve olvassuk a képeket, és felfedezzük rajtuk a mindenféle kiszólásokat és utalásokat, egyfajta vizuális intertextualitást, ami egykor, más formában, de lényegét tekintve ezzel megegyezőn, a Disney rajzfilmjeinek egyik sajátossága volt.

 

Persze a körülményeket ismerve tartok tőle, hogy az egész sehova sem fog kifutni, de sokszor előfordult már, hogy rossz jósnak bizonyultam, és örülnék, ha ezúttal újfent az derülne ki, hogy rosszul mértem fel a helyzetet. Addig is talán akad kellő számú eltökélt rajongó, akik tovább éltetik a magyar képregényszcénát, és akárcsak az erjesztővel oltott árpa meg komló, ez is kiforrja magát. Azt mindenképp érdemes tudatosítani magunkban, hogy ezek a próbálkozások nem eleve halvaszületett ötletek, és ha csak kis lépésekkel haladunk is előre, egyelőre még haladunk.