Főkép

El nem tudom képzelni, hogy milyen indoknál fogva folytatódott a magyar Dylan Dog kiadás A lélek sötétsége címet viselő történettel. Ez a mindössze 32 oldalas sztori ugyanis 2009-ben jelent meg, vagyis valamivel több, mint húsz évvel az első részek után, amelyek idén végre magyarul is napvilágot láttak, ráadásul még csak nem is a fősodor szerves része, hanem egy évente megjelenő antológiában publikálták először az olasz alkotók. Kicsit úgy tűnik, mintha teljesen véletlenszerűen böktek volna rá a hazai kiadók a képregényre, mindenesetre összességében mégsem bizonyult rossz választásnak: erősen mást mutat ugyanis, mint amit az előző, közel kétszáz oldalas kötetben láttunk.

 

Kezdve rögtön a legszembetűnőbbel: Patrizio Evangelisti rajzstílusa jóval részletgazdagabb és kidolgozottabb, mint a sorozat kezdetén jelen lévő rajzolóké. Már nem csupán a fekete-fehér színkombinációval készültek ugyanis a képek, hanem a szürke számos árnyalata is megjelent – Evangelisti gazdag árnyalásai, ügyes megoldásai sokat hozzátesznek az élményhez, hiszen képes arra, hogy a sötét és a világos váltakozásaival érzelmeket közvetítsen, és valóban fokozza a hangulatot. Persze kicsit furcsán mutat a korábbi kötethez képest, hogy hirtelen valódi mélységet kapnak a rajzok, valóban emberi alakot formáznak meg, nem csupán egy elnagyolt vázat, de ez egyáltalán nem érzem problémának – legfeljebb kell néhány perc, hogy az olvasó megszokja az új stílust.

 

Ezzel a „pár perccel” viszont már felmerülhetnek gondok: A lélek sötétsége ugyanis kicsit kevés önmagában – ez a harminckét oldal sajnos nem elég ahhoz, hogy olyan részletességű, s ezáltal annyira szórakoztató történetet kapjunk, mint korábban. Hiányoznak azok az oldalak, ahol kicsit jobban elmerülhetünk a szereplők motivációiban, ahol részletesebben megismerhetjük a történetet, noha szerencsére azért kerek egész, önállóan is érthető és értelmezhető sztoriról van szó (annak ellenére, hogy azért jónéhány utalás történik a korábbi, általunk még nem ismert részekre), amiben a legfőbb összetevőre, a hangulatra nem panaszkodhatunk. Ezen áll vagy bukik ugyanis a Dylan Dog képregények sikere: az egyedi, sajátosan B-kategóriás, természetfelettivel gazdagon tűzdelt atmoszféra a lelke mindennek, s ebből semmi sem hiányzik Claudio Chiaverotti történetében.

 

Elvégre van benne egy nagy adagnyi Dylanből, aki bár ezúttal visszaszorítja kicsit a nőcsábász hajlamait, s még Groucho is hiányzik mellőle, ellenben a természetfeletti iránti kíváncsisága és utánozhatatlan humora a régi, ráadásul ezúttal is egy kellemesen izgalmas bűntény után nyomoz: London egyik dokkjában megöltek egy férfit, aki nem túl régen igen komoly pénzhez jutott. Azonban a titokzatos gyilkos nem rabolja ki a hullát, s az egyetlen szemtanú is csak egy rejtélyes, sötétségből előbukkant alakot látott. Mivel ez a szemtanú történetesen egy részeges tengerész, a rendőrség nemigen hisz neki, s egyébként sincs érdemi nyomuk, amin elindulhatnának: az özvegy ezért Dylan Doghoz fordul, aki a szokásos profizmusával lát neki a nyomozásnak. A szórakoztató történet végével persze lehull a lepel a gyilkosról – az igazság pedig elég megdöbbentő ahhoz, hogy az olvasó még az utolsó képkockákon is jól szórakozzon...