Főkép

A hangszer mindenütt jelenlévőségéből kiindulva azt hihetnénk, hogy a concerto műfaján belül a fuvolaversenynek a hegedűre és a zongorára komponált darabok mellett meglehetősen prominens szerep jutott. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy a fuvola tökéletesen, már-már sterilen tiszta megszólalása a nagyzenekari hangzás gyakorlatilag kihagyhatatlan eleme, legyen szó szimfóniákról, operákról vagy akár bizonyos filmzenékről. A valóság ugyanakkor az, hogy a szélesebb körben ismert repertoárba alig néhány szerző művei tartoznak bele. Mozart ki nem állhatta a fuvola hangját, ennek ellenére írt egy szóló és egy hárfával együtt előadandó kettős concertót, ám két darabot aligha tekinthetünk komoly részaránynak egy ennyire gazdag életműben. Talán még Carl Pilipp Emanuel Bach fuvolaversenyei viszonylag ismertek, bár ezek is inkább a régizene megszállottjainak körében. A legnagyobb falatot így egyértelműen Antonio Vivaldi szakítja ki, aki opus 10-es gyűjteményével eleve hat specifikusan fuvolára készült versenyművel képviselteti magát a fent említett repertoárban, emellett pedig több más fuvolaconcertóját úgyszintén viszonylag gyakran adják elő koncerteken és rögzítik hangfelvételen.

 

Azt hihetnénk, hogy ez mindig is így volt, ám újfent tévedünk. Voltaképp maga Vivaldi neve sem volt különösképp ismert a múlt század második fele előtt, amikor néhány elszánt kamarazenekar eltökélte magában, hogy elterjeszti a hírét, a fuvolaverseny, mint olyan népszerűsítése pedig ugyancsak lelkes rajongók támogatását kívánta meg. Ez utóbbiak között is kiemelkedett Jean-Pierre Rampal, aki számos hangfelvételen bizonyította, hogy a fuvolaconcerto izgalmas és értékes szelete a klasszikus zenének, emellett felettébb kellemesen szórakoztató is. A Claudio Scimone dirigálta I Solisti Veneti pedig rengeteg olyan albumot készített, melyek – még néhány kamarazenekar, mindenekelőtt az I Musici és az Academy of St. Martin in the Fields felvételeinek „riválisaként” – sokáig meghatározták az előadói gyakorlatot.

 

A „Négy évszak” mellett valószínűleg legismertebb és legkedveltebb opus 10-ben egybegyűjtött hat kompozíció Vivaldi instrumentális kamaramuzsikájának legjellegzetesebb jegyeit viseli magán. Az első három concerto, amint azt hozzáragasztott címük is mutatja: programzene. A 433-as jegyzékszámú fuvolaverseny a tengeri vihar zaklatott-kavargó atmoszféráját igyekszik zenei hangokkal megjeleníteni, a 439 az éjszaka hangulatait festi le, végül a 428 a sármány (avagy tengelice) énekét utánozza virtuóz futamaival. Ebből a szempontból e három darab az opus 8 már említett első négy concertójának évszakidézésére emlékeztet, azok rokona vagy talán továbbvitele, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a mester a gyűjteményekbe nem rendezett kamaraművei közül szintén többnek leíró jellegű címet adott. Persze az absztrakt, vagy legalábbis nem kimondott programon alapuló versenyművek is éppily érdekesek és gyönyörködtetőek. Különösen igaz ez a 437-es jegyzékszámú concertóra, melynek variáció-jellegű zárótételét egy – valahol a mélyben – hasonló irányultságot sugalló largo vezeti be.

 

Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az opus 10-et a hatvanas években rögzítő fuvolisták közül Rampal, nem pedig az I Musicivel együttműködő Severino Gazzelloni neve maradt az ismertebb (habár ez utóbbi, 1968-as, tehát ennél az albumnál két évvel később rögzített lemeznek is megvannak a maga felülmúlhatatlan erényei). Viszont ha valamire, Rampal és Scimone közös felvételére kétségkívül ráillik az „etalon” elnevezés, és ugyan ma már magam is elsősorban a korhű hangszereket előnyben részesítő gyakorlat mellett teszem le a garast, ez az opus 10 a mai napig érvényes maradt, és a művek valaha készült egyik messze legkiemelkedőbb interpretációjának tekinthető. Egyszóval a felvétel történelmi fontosságán túlmutató, kimagasló élvezeti értékkel rendelkezik – és az ár-érték arányt még nem is említettem –, így aztán nyugodt szívvel ajánlhatom bárkinek.

 

Előadók:

Jean-Pierre Rampal – fuvola

I Solisti Veneti

Claudio Scimone – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-3. Flute Concerto in F, Op. 10 No. 1 RV 433 „La tempesta di mare”

4-7. Flute Concerto in G minor, Op. 10 No. 2 RV 439 „La notte”

8-10. Flute Concerto in D, Op. 10 No. 3 RV 428 „Il gardellino”

11-13. Flute Concerto in G, Op. 10 No. 4 RV 435

14-16. Flute Concerto in F, Op. 10 No. 5 RV 434

17-19. Flute Concerto in G, Op. 10 No. 6 RV437

20-22. Flute Concerto in D, RV 427

23-25. Flute Concerto in G, RV 414