Salla Simukka: Vérvörös

Salla Simukka hazájában, Finnországban elismert fordító és forgatókönyvíró, valamint egy fiataloknak szóló irodalmi folyóirat szerkesztője – mindezek mellett pedig ifjúsági könyvek szerzője, aminek következtében 2013-ban el is nyerte a legjobb finn ifjúsági regény írójának járó neves Topelius-díjat. A Hófehér-trilógia című sorozatának sikere is töretlennek tűnik, hiszen mindezidáig negyven országban jelent már meg vagy éppen vár kiadásra.

Megláttam a könyvet, a kezembe vettem és rögtön az jutott az eszembe, hogy ez a kiadvány egyszerre indulhat a cukiság és a különlegesség díjáért: a formátuma meglepően aprócska, igazán kézre álló, úgy is mondhatnám, hogy női táskába való, és még a megjelenése sem mindennapi. A borítón körbefutó vörös sáv akár szokványos is lehetne, de a lapok ugyanolyanra színezett élei és a hátsó borítólap egybefüggő, szintén vérvörös árnyalata már nem tekinthető annak. A hátlapon pedig csak egyetlen, de nagyon hatásos mondat olvasható: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki megtanult félni”.

Kíváncsi voltam, hogy milyen történet fér bele ebbe a pici formátumú kötetbe, és magam is meglepődtem, amikor előbb-utóbb mozgalmas cselekménnyel, a fiatal kora ellenére is határozottan összetett személyiségű főszereplővel és amolyan igazi skandináv krimi hangulattal találtam szembe magam. Mondjuk miután tudomást szereztem róla, hosszú ideig csak ízlelgettem magamban a sorozat címét – Hófehér-trilógia –, de nem igazán tudtam eldönteni, miért is kapta ezt az elnevezést. Az elképzeléseimet ugyanis sorra cáfolta meg a történet, noha végül a választ is a regény adta meg – mentségként pedig csak a nem létező finn nyelvtudásommal hozakodhattam elő.

„A szülei tök hülye nevet adtak neki, amely egyáltalán nem illett rá, mert nem felelt meg a valóságnak: Lumikki, azaz Hófehérke. Pedig a haja nem volt fekete, az arca nem világított hófehéren, és az ajka sem vöröslött különösebben. Hajfesték és egy kis smink segítségével a tükörképét hasonlatossá tehette volna a nevéhez, ám ehhez semmi kedve nem volt. A tükörképe megfelelt neki úgy, ahogy volt, mások véleménye pedig egyáltalán nem érdekelte.”

A Vérvörös egy igazi ifjúsági krimi, amely csak annyiban különbözik a felnőtteknek szóló verzióktól, hogy itt fiatalok a főszereplők, de egyébként minden tekintetben megállja a helyét a „nagyok” között is, elvégre minden megvan benne, ami egy igazán jó bűnügyi regényhez kell: drogelhárítók, drogterjesztők, beépített téglák, kenőpénz, amely nem jut el a címzetthez, majd ennek folyományaként gyilkosságok, fenyegetések, kétségbeesett kísérlet az összefüggések kiderítésére és az elkövetett baklövések kijavítására. Mielőtt még a meggondolatlanul és önfejűen cselekvő, minden lében kanál tinik képe minden mást kiűzne az érdeklődő olvasó fejéből, elárulom, hogy nem véletlen a felnőttekkel szembeni bizalomvesztés, hiszen erős a gyanú, hogy az egyikük maga hozta a fejére a bajt, a többiek pedig már tettekkel is bizonyították, hogy a jóhiszeműség szobrait nem róluk fogják megmintázni.

„A túlélés egyik alaptörvénye, hogy az ember a lehető legkevesebb zavaros ügybe keveredjen bele.”

A mindössze öt nap alatt lejátszódó eseményeket, valamint a figurák motivációit több szemszögből is megismerjük: Lumikki mellett kiemelt szerepet kapnak a rosszfiúk és a többi fiatal is. A több nézőpontból érkező információk valamelyest oldják a csavarosságot és egyszerűbbé, a fiatalok számára is jobban követhetővé teszik a történetet, és ugyanennek köszönhető, hogy ugyan már a könyv elején sejthető, kik lesznek a problémás egyének, a rosszfiúk, de az események még ennek tudatában sem unalmasak, a feszültség végig fennmarad, és azért titokból is akad bőven, még a legutolsó oldalakra is kellő mennyiség jut mindenből.

El kell ismernem, hogy az író kifejezetten jó érzékkel adagolja a hozzávalókat, reális helyzeteket teremt, pont a megfelelő helyen kezeli, és nem túlozza el a dolgokat – ezáltal fiatalok és a felnőttek számára is egyaránt élvezhetővé, értékelhetővé varázsolja a regényt. Szinte minden tetszett, amit olvastam: a hangulat, az események, a szereplők, az utalások – egyedül talán csak a történet vége, amely olyan furcsán kurtára sikerült, hagyott maga után bennem némi hiányérzetet, de az előzmények ismeretében és a folytatás tudatában ezt hajlandó voltam megbocsátani.

Különösen kedveltem, ahogy sorozat címét is inspiráló mesére vonatkozó utalások helyenként megjelentek, és fontos szerepet kaptak a történetben, főleg, hogy közben kegyetlen és véres események, összeesküvések adták a cselekmény alapját. Már a kezdő kép, a fehér hótakaróra hulló vércsepp is megadta az alaphangulatot, csak éppen ez a motívum mást jelent a mesében és ebben a regényben – és nem ez az egyetlen párhuzam, amelynek hatását remekül használja ki a szerző.

Lumikki egyébként sem egy átlagos szereplő: svéd lány, aki Finnországban tanul, és középiskolás kora ellenére már évek óta egyedül lakik, ráadásul nem is egészen úgy gondolkodik, mint a legtöbb tini, teljesen más problémák foglalkoztatják: a feltűnéskeltés, figyelemfelhívás helyett inkább az észrevétlenné válás művészetének hódol, megfigyeli, és meglepő alapossággal elemzi az embereket, a reakcióikat. A lány múltja sötét titkokat rejt, mostani viselkedése, koraérett gondolkodása, az emberekhez való hozzáállása ennek következménye, de az okokról és történésekről nagyon keveset árul el a történet, ezért aztán bízom abban, hogy a következő két kötetben majd magyarázatot kaphatok a bennem felmerült kérdésekre – még mielőtt a kíváncsiságtól több helyen is kilyukad az oldalam… Már ebből is látszik, hogy készen állok a folytatásokra, Lumikki következő kalandjaira: jöhet a Hófehér és a Ébenfekete!