Főkép

A 13 éves Lili látszólag a fiatal tinédzserlányok ártatlan és gondtalan életét éli: szeret trombitálni az iskolai zenekarban, nála idősebb fiúk után érdeklődik, és szabadidejében leginkább kutyájával, Hágennel játszik. Amikor azonban édesanyja és annak aktuális barátja külföldre utazik néhány hónapra, Lili az apjához kerül, aki eddig nem éppen mintaapukaként viselkedett. Nemcsak hogy nem szereti a kutyát, de amikor egy új törvény értelmében a keverékek után is adót kell fizetni, egyenesen a menhelyre akarja vinni Hágent. Lili persze ebbe még véletlenül sem akar beleegyezni, de egy veszekedésük során annyira elfajulnak a dolgok, hogy a kutyát az út szélén hagyják. Hágen egyedül marad a félelmetes Budapesten, s bár Lili szeretné megtalálni kedvencét, az nem kerül elő – egészen addig, amíg az időközben sintértelepre került Hágen és több száz társa ki nem szabadul a menhelyről, hogy elárasszák Budapest utcáit…

 

Bajban vagyok a Fehér istennel. Próbálnám meghatározni legalább magamban, hogy tulajdonképpen mit is láttam a közel kétórás játékidő folyamán, de egyre kevésbé vagyok biztos benne: a horror és a családi kalandfilm, a társadalmi parabola és az egzisztencialista dráma határán táncoló alkotás ugyanis nem tűri az egyszerű besorolást. De talán ez még nem is probléma, hiszen mindenképpen értékelendő az, hogy Mundruczó Kornél a szélesebb közönség és a populárisabb műfajok felé nyit – a gond ott kezdődik, hogy néha olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a rendező sem tudná, valójában mit szeretne csinálni. Persze ez a legkevésbé sem akadályozta meg a Cannes-i Filmfesztivál sajátságos hanggal és egyéni látásmóddal bíró műveket díjazó szekciójának (Un Certain Regard) zsűrijét, hogy odaítéljék neki a fődíjat, ami mindenképpen egy remek jelzés a rendező felé: ezek szerint külföldön is fontosnak értékelik mindazt, amit csinál.

 

A Fehér isten kétségtelenül olyan alapötlettel és profizmussal rendelkezik, ami alapján az utóbbi évtized legfontosabb hazai filmje is lehetett volna – hogy mégsem lett, az leginkább a stíluskeveredésnek köszönhető. Én ugyanis még mindig a műfajokkal vagyok elfoglalva, mert úgy érzem, ez a behatárolatlanság, ez a bizonytalanság a teljes produkcióra rányomja a bélyegét: nehéz úgy filmet forgatni, hogy a nézőre van bízva, az adott jelenet most éppen a szürreális családtörténet része, vagy inkább az allegóriákat erőltető művészfilmhez tartozik. Például papírízű, hiteltelen párbeszédeket könnyedén elviselek egy bájos, kutyás eposzban, mint ahogy a patetikus, túlzó zenével sincs problémám egy köldöknézős elmélkedés közepette, de a kettő együtt már erősen furcsává válik – de említhetném mondjuk a zavarba ejtően leegyszerűsített, fekete-fehér világképet, ami amúgy minden további nélkül a családi filmek sajátja, ám egy komoly, társadalmi parabolában úgy hat, mintha hirtelen Lassie leharapná a gazdi kezét a gyönyörű hazatérés után.

 

Mégis, a film második felére már Mundruczó is ráérez az egyensúlyra, hirtelen ugyanis a Fehér isten elkezd működni. A színészek mintha megtalálták volna a rég áhított összhangot (ez főleg az apa-lánya kapcsolatban létfontosságú), ráadásul a kutya egzisztencialista drámája és személyiségének változása (viccesnek tűnhet a megszemélyesítés, de kétségtelenül Hágen a film igazi főszereplője) is sokkal hatásosabb, nem kizárólag csak az elszabadult állatseregletnek köszönhetően. Amit egyébként szintén nagyon szórakoztató volt nézni – már ha lehet így emlegetni azt, amikor a kutyafalka letarolja Budapestet, és jogos bosszút áll az elnyomók felett. A társadalmi mondanivaló ilyen tekintetben persze érthető, sőt, talán sosem volt ilyen fontos; csak azt fájlalom, hogy Mundruczó olyan erős általánosságokban beszél, amitől az aktuális problémák kicsúsznak a keze közül.

 

Pedig látszólag minden adott volt ahhoz, hogy megrendezze az év magyar filmjét: a színészgárda hemzseg a nagy nevektől (Zsótér Sándor, Derzsi János, Gálffi László, Thuróczy Szabolcs, Nagy Ervin, még maga a rendező is beugrik egy kisebb alakításra), a Lilit alakító Psotta Zsófia egy jobban megírt szereppel szinte tökéletes választás lett volna, a Hágent játszó kutya mindenkit lejátszik a vászonról, Rév Marcell operatőrként a film egyik legnagyobb erőssége, az elnyomók-elnyomottak viszonyát taglaló allegória pedig szinte kínálja magát, de valahogy mégsem tudok nyugodtan lelkesedni a film iránt. És itt nem arról van szó, hogy jó vagy rossz film a Fehér isten: hanem hogy az elnyomás, a kirekesztés, a lenézés, a diszkrimináció, az emberek és csoportok (etnikumtól, származástól függetlenül) fájdalma olyan aktuálisan lényegbe vágó téma, ami nem ennyit érdemelt volna. Mundruczó Kornél megállt a valódi gondok felé indulva valahol félúton, és sajnos egyik irányban sem tudott érdemben elmozdulni: így aztán filmje ugyan fontos (már csak a cannes-i díj miatt is), de nehéz lenne azt mondani, hogy mindenkit meg fog érinteni a mondanivaló. Pedig azért valljuk be, hihetetlenül élvezetes nézni, ahogy a több száz kutya végigrobog Budapesten…