Főkép

Mire valamivel hat óra után a koncert helyszínére értem, már ezrek álltak sorba a Papp László Budapest Sportaréna bejáratainál. Az hamar egyértelművé vált, hogy itt nem a huszonéveseké a világ: az átlagéletkor olyan erős harmincas lehetett, de ahogy elnéztem a koncertre érkezőket, igencsak vegyes kép tárult elém – volt nyugdíjas rockerházaspár, talpig bőrben, motoros csizmában; volt fiatal lányka, aki „trendi” cuccokba öltözve érkezett; akadt konszolidált kinézetű metalos apuka a fiával; még feszülős bőrnadrágos hölgyek is, fehér frottír zoknival és magas szárú edzőcipővel a lábukon. A legmókásabb talán az a négy angol srác volt, akik ’80-as évekbeli metalosnak öltöztek, derékig érő hullámos hajjal, csőfarmerrel, sportcipővel, hatalmas napszemüvegekkel, kifakult Iron Maiden pólóban, amihez felvarrókkal rogyásig dekorált farmerkabát dukált.

 

Kezdésnek a Scott Ian és Danny Lilker által, 1981-ben, New York-ban alapított Anthrax lépett a színpadra – az biztos, hogy a zenekar rajongói nem panaszkodhatnak, elvégre tavaly a Budapest Parkban láthattuk őket önálló koncerten, most pedig az Iron Maiden előtt húzták a talpalávalót. Mondjuk nekem a Parkos koncerttel több bajom is volt a hangzást illetően, ezért aztán reméltem, hogy most majd „korrigálódnak” ezek a bajaim. Sajnos nem így történt, ugyanis akárcsak tavaly, most is nagy vehemenciával és energiákkal telítetten léptek a srácok a deszkákra, s bár mindent elkövettek, hogy be/meg/átmozgassák a közönséget, az első pár szám alatt mindössze valami masszává összeállt zajhalom érkezett hozzánk, még Joey Belladonna énekéből sem lehetett egy kukkot sem érteni, csak a gitárszólók emelkedtek ki ebből a valamiből. Nagyjából az „Indians”-ra sikerült normalizálni a helyzetet annyira, hogy felismerhető legyen, mit is hallunk éppen.

 

Nem tudom, hogy mennyire volt ez az oka, de a közönséget sem nagyon hatotta meg a színpadon látható produkció. Elvétve csápoltak a refréneknél a népek, de egyébként nem nagyon karcolta meg őket az, ami a színpadon zajlott, pedig az Athrax-re nem lehet panasz, ők igazán odatették magukat, hogy jól érezzük magunkat, és felpörögve ugorhassunk bele a következő produkcióba. Nem rajtuk múlt, hogy ez nem teljesült száz százalékban. Ezek után viszont minden nagyzolás nélkül azt tudom mondani, hogy egynémely pillanatban nem is egy koncert, hanem egy zenés színházi előadás részese voltam tegnap este az Iron Maiden jóvoltából. Önálló életet élő monumentális díszletek, pirotechnika, szerepjátszó/örökmozgó Bruce Dickinson, óriáskivetítők, teltház, fergeteges hangulat. Röviden így tudnám jellemezni a látottakat és hallottakat.

 

(Ha valaki az mondta volna nekem jó húsz évvel ezelőtt, hogy meglett férfikoromban Iron Maiden koncert(ek)re fogok járni, azt simán kiröhögöm. Akkoriban azzal múlattuk szabadidőnk nagy részét egy barátommal, hogy az Amiga 500-asát nyüstöltünk, és közben állandóan Maiden szólt a kazettás magnóján. Az agyvérzés kerülgetett, mert nagyon nem tetszett, amit hallok, de hát a „gépezésnek” ez volt az ára… Aztán persze minden megváltozott. Sokáig csak hírből hallottam a Maidenről, de szép lassan ismét előtérbe került a banda, köszönhetően az egyik kollégám munkahelyi zenehallgatási szokásainak, valamint a megboldogult Wigwam heti rendszerességgel történő látogatásának. Egy szó mint száz, megtetszett, megszerettem és megtanultam értékelni.)

 

A koncert a 2012 óta tartó és az idén befejeződő Maiden England World Tour részét képezte, s az együttes részéről előzetesen is elhangzott, hogy a ’80-as évek albumairól fognak nagyrészt játszani (plusz ’90-es évek elejéről pár nóta), ráadásul lehet, hogy utoljára. Gondolom ez is erősen közrejátszott abban, hogy teltház várta a bandát. Ahogy felcsendültek a nyitó dallamok, úgy ragadott minket is magával a „Maiden-varázs”. A zenekar 110%-on pörgött, egy pillanatra sem volt megállás. Bruce Dickinson hozta a formáját, és szinte megállás nélkül rohangált fel-alá a színpad minden egyes négyzetcentiméterén, de a négyfős gitárszekció is letudta a maga kilométereit tegnap este a színpadon, bár korántsem voltak olyan mozgékonyak, mint az énekes. A színpad nem mellesleg két szintes volt, a két szélén egy-egy kiálló résszel a nagyérdemű felé, noha ezen csak Bruce tartózkodott, a többiek mind a „földszinten” teljesítettek szolgálatot. Nicko McBrain dobos természetesen középen kapott helyet, kissé besüllyesztve az emelvénybe – nem tudom, hogy őt vagy magamat sajnáljam; semmit nem lehetett látni belőle élőben oldalról, csak az óriáskivetítőkön bukkant fel néha, de persze akkor láthattuk, hogy köszöni, jól van, és iszonyatos vehemenciával veri a bőröket maga előtt.

 

Az emelvényen kapott még helyet a pirotechnika „láng” szekciója, amely adott esetben szerintem négy-öt méternél magasabb lángoszlopokat is produkált. E mögött emelkedtek a magasba a különböző Eddie figurák, az adott nótának megfelelő konfigurációval, miközben az egész mindenség mögött óriásmolinók váltogatták egymást – természetesen itt is mindig az adott számnak megfelelő Eddie-vel. Például a „Trooper” alatt az ominózus vörös zubbonyban zászlóval és karddal rohamozva láthattuk, miközben Bruce is vörös zubbonyt öltött magára a dal erejéig, és ő is angol zászlókat lobogtatott, hogy végül beborítsa/becsomagolja vele az egyik gitárost az emeletről. Amennyire bajom volt az Anthrax hangosításával, annyira nem az Iron Maidenével. Szerintem hangosan és jól szólt a koncert, egyedül az utolsó negyedben volt három-négy pillanat, amikor megjelent a „gonosz massza” hangzás, de ezeken átlendített Dickinson énekhangja, és egyébként is nekem még ennyi bőven belefért.

 

És hát leginkább tényleg a ’80-as évekből ismert Iron Maiden köszönt vissza ránk a színpadról. Nekem elsősorban az ezekből az időkből származó nóták tetszenek, így határozottan nagyon jól éreztem magam, amikor olyan „slágerek” csendültek fel, mint a „Can I Play with Madness”, a „Phantom of the Opera”, a „Run to the Hills”, a „The Prisoner”, a „The Trooper”, a „The Number of the Beast”, a „Seventh Son of a Seventh Son” vagy a „Fear of the Dark”. És nem csak én: döbbenetes volt számomra oldalról figyelni, ahogy a küzdőtéren egyszerre emelkedik mindenkinek a keze a magasba. Leírhatatlan és felfoghatatlan. Azt gondolom, hogy összességében egy nagyon összerakott, nagyon jól eljátszott, nagyon szuper koncerten voltam, amire tényleg azt lehet mondani, hogy felejthetetlen élményt nyújtott azoknak, akik a részesei voltak.