Zenenéző – 2014/22

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

George Michael: Feeling Good

 

A George Michael élő fellépését megörökítő klip nemcsak azért érdekes, mert az énekes nem saját szerzeményt ad elő (egy 1964-es musical betétdaláról van szó), hanem a helyszín és a hangszerelés miatt is. Mindig nagy öröm látni, ha valaki évek munkájával eljut arra a szintre, hogy már nem csupán egy ekkora koncertterem nézőterét képes megtölteni, hanem a színpadot is belakja. George Michael ezt nem fékevesztett rohangálással éri el, hanem a látvánnyal, és személyes kisugárzásával, ami egyszerűen vonzza a tekintetet. A „Feeling Good” egyébként megtalálható az idén márciusban megjelent első koncertalbumán (Symphonica), amelyen nagyzenekarra átdolgozott felvételek hallhatók.

 

 

 

Avril Lavigne: Hello Kitty

 

A kanadai pop-punk énekesnő, aki lázadó tiniből lassan harmincéves nővé nőtte ki magát, változatos hajszínével és sokszínű öltözetével - kis túlzással - tökéletesen elférne egy visual key bandában. Biztosan nem ennek köszönhető, de a mostani kislemeze Japánban jelent meg, és a támogató videó témája is ebbe a kultúrkörbe illeszkedik. Ennek ellenére a nyugati kritikusoktól kapott érte rendesen, bár azt nem egészen értem, miért kellett törölni a felvételt, majd újra feltölteni az énekesnő YouTube csatornájára. A lázongás oka szerintem az, hogy a nyugati emberek nem néztek elegendő japán klipet, különben egy pillanatig sem csodálkoznának. Ettől függetlenül persze fel nem foghatom, mi szükség volt erre a techno meg hasonló jegyeket felvonultató számra, inkább gondolom tréfának, mintsem az életműbe szervesen illeszkedő alkotásnak.

 

 

 

Sia: Chandelier

 

Biztos sokan vannak, akik jól ismerik az 1975-ben született ausztrál énekesnőt – én eddig még nem hallottam róla. Pedig idén már a hatodik stúdióalbumát jelenteti meg, s ennek felvezetéseként márciusban adta közre a Chandelier című kislemezt. A szám sem rossz, de sikerült egy nagyon ütős videóval megtámogatni, ami öt nap alatt négymillió megtekintést ért el, vagyis szemlátomást tetszik a nézőknek.

A majd négy perces produkcióban nem látunk mást, mint a tizenegy(!) éves Maddie Zieglert – róla annyit illik tudni, hogy egy táncos tévéshowban tűnt fel –, amint fel s alá táncol egy közepesen felszerelt lakásban. De hogy! Bámulatos, amit a kamera előtt művel, álmomban sem gondoltam volna, hogy egy kislány ilyen mozdulatokra képes.

 

 

 

Lana Del Rey: West Coast

 

Nem tisztem annak eldöntése, hogy az énekesnő valóban nehéz anyagi körülmények között élt-e pár évig, vagy csak egy okosan kitalált és megvalósított marketingfogásról van szó, ennél sokkal jobban érdekel a május végén megjelenő kislemeze, aminek a videója május elején vált publikussá. Megmaradt a rá jellemző fekete-fehér színvilág (bár a vége felé pár másodpercre kiszínesedik), és az is biztos, hogy nem ezt a számot indítanám el, ha fel akarnám dobni a hétvégi házibulit. Hiába mosolyog időnként az énekesnő, a „West Coast” szomorúságot áraszt magából, amit csak fokoz a közepes tempó, és a kicsit elszálló hangszerelés. Jogosnak érzem az egyik kritikus véleményét, aki szerint mindezeken túl egyfajta hipnotikusság jellemzi a szerzeményt (ami azért nem ér fel a „Dark Horse” című Katy Perry opusszal).

 

 

 

Jennifer Lopez: First Love (Lyric Video)

 

Amikor megláttam a JLO új klipjéről szóló levelet, első gondolatom az volt, hogy ez nem lesz egyszerű menet. 44 évesen vajon mire képes a hajdan népszerű díva, amikor olyan feltörekvő konkurenciával kell szembenéznie, mint mondjuk a mostanában hülyeségeivel címlapokon szereplő Miley Cyrus? Ez mondjuk továbbra is eldöntendő kérdés marad, a klip ugyanis kevés az állásfoglaláshoz. A dal egyébként nagyon dinamikus, a ritmusszekció kellemesen dübörög a hallójáratban, és JLO hangja sem kopott az eltelt évek alatt, de hamarjában más pozitívum nem jut eszembe róla. Ráadásul nekem igazából nem jön be ez a szöveges videó, kis túlzással bármelyik karaoke bárban igényesebben lökik a vendég elé az énekelnivalót. Maradjunk annyiban, hogy némi aggodalommal várom az új lemezt.

 

 

Death Angel: The Dream Calls For Blood

 

A könnyed hangvétel után jöjjön egy kis keménykedés. A Death Angel zenéje azt bizonyítja számomra, hogy nem muszáj mindenféle extrákat hozzátenni a metalhoz, az igényesen kivitelezett thrash ugyanazt a hatást váltja ki a hallgatóból, mint mondjuk a legújabb stílusban előadott durvulat. A tavaly megjelent albumhoz passzított videó egyik történetszálában a zenekart látjuk, amint lazán nyomják a gyors témákat, miközben Mark Osegueda énekes szigorúan néz ránk. A képileg megjelenített másik szálat pedig mindenki értelmezze magának, nekem például több ízben is a legelső Conan film, azon belül pedig a Fájdalom kereke jelent ugrott be róla.

 

 

 

Anoushka Shankar: Lasya

 

Jöjjön egy másik stílus. Tavaly jelent meg a Traces of You című Anoushka Shankar album, amit egyszerűen muszáj szeretni, annyira jó (klipet már ajánlottam róla). Pedig az indiai származású Shankar nem csinál semmi különlegeset, csak mesteri szinten játszik a szitáron (nem fejeltette el édesapja, Ravi Shankar tanításait), és ami felteszi a pontot az i-re, hogy valami hallatlan természetességgel keveri az indiai dallamokat a világ zenéivel, legyen az jazz, spanyol flamenco, vagy bármi más, simán beilleszti saját muzsikájába, amitől a végeredmény kellőképpen egzotikus, helyenként ismerős, és nagyon egyedi lesz. A klip gyakorlatilag annak a dokumentálása, milyen varázslatra képes Anoushka, ha szitár kerül a kezébe.

 

 

 

숨[su:m]: Passing Rain

 

Ha már fura hangszerről esett szó az előbb, akkor nem maradhat említés nélkül a dél-koreai 숨 (Lélegzet) együttes felvétele, ami nem csak első ránézésre/hallásra különleges, hanem sokadszorra is. A két bájos leányzó (Jiha Park és Jungmin Seo) alkotta együttes hagyományos koreai hangszereken játszik (Seo például gayageumon, ami ránézésre olyan, mint a japán koto), de zenéjük egyszerre modern és ősi. Aki különlegességre vágyik, vagy egyszerűen csak szereti a világzenének titulált valamit, az mindenképpen indítsa el a videót.

 

 

 

Hudson Taylor: Battles

 

Ha jól emlékszem, korábban volt egy indie klip, amiben gyerekek játszottak háborúsdit az erdőben. Az ír testvérek alkotta duó videójáról első ránézésre azt gondoltam, hogy valami kisiskolás-szuperhősös produkció, de aztán kiderült, hogy valami egészen más. A minimalizmus dacára kifejezetten húzós a zene,  ami a látvánnyal kiegészülve nehezen felejthető videót eredményez. A gyerekek ezekkel a jelmezekkel bármely MondoConon az érdeklődés középpontjába kerülnének, komolyan mondom, több ízben azon kezdtem el filózni, miközben az eseményeket figyeltem, hogy ez vagy az a jelmez vajon honnan származik.

 

 

 

July Talk: Summer dress

 

Még egy indie(rock) nóta került fel a heti listámra, mégpedig azért, mert nagyon-nagyon tetszik Peter Dreimanis énekes hangja. A szám jóféle rockos zúzás, olyan húzással, hogy zivatar idején simán elvontatná a legnagyobb gomolyfelhőt, ha sikerülne valahogy összekapcsolni a két felet. Érdekes módon Leah Fay énekesnő hangja Peter mellett ebben a számban szürke kisegérként hat, szóval még más nótát is meg kell hallgatnom ettől a Kanadából szalajtott együttestől, hogy korrekt véleményt alkothassak. A klip egyébként meglepő módon fekete-fehér, és csak a July Talk tagjai láthatóak rajta, amint önfeledten játszanak és dicséretes módon marha jól érzik magukat mindeközben. Lehet, hogy a jövőben több ilyen zenét kellene hallgatnom?

 

 

 

Tarja Turunen & Mike Terrana: Beauty & The Beat` Official Trailer

 

Tudom, tudom, eddig még nem szerepelt trailer a rovatban, és vélhetően a jövőben sem fordul elő gyakran efféle „botlás”, de most úgy érzem, muszáj hírt adnom a produkcióról, és mivel a kiadó hagyományos klipet nem adott még közre a fura duó májusban megjelenő lemezéről, be kell érnem az előzetessel. Miért nem születnek hasonló produkciók nálunk? Hiányzik a megfelelő énekesnő, és a kellő tapasztalattal bíró dobos? Ezt valamiért kétlem, bár elismerem, Terrana igazi vadállattá változik, amikor leül a felszerelése mögé. Ráadásul dobolása nemcsak energikus, hanem technikás és módfelett látványos (emlékezzünk csak vissza a Rage pesti koncertjeire), a Nightwish egykori énekesnője pedig szerintem csak fejlődött az eltelt évek során.

 

 

 

Charan-Po-Rantan: A szeretet himnusza

 

Még egy duó, ezúttal a felkelő nap országából. Momo és Koharu (ők alkotják az együttest) nem csupán testvérek, hanem találtak egy olyan piaci rést, ami betöltetlen volt Japánban. Művészi célkitűzésük világslágerek előadása eredeti vagy japán nyelven, egy szál harmonikával kísérve. A végeredmény az európai fül számára kellőképpen fura, amit csak erősít a két hölgy megjelenése, akik szemlátomást kedvelik a rikító ruhákat és a meglepő fejfedőket. Valamint ne feledkezzünk el az énekesnő (Momo) hóna alatt utazó malacról, aminek gyakorlati szerepére még nem jöttem rá. Akinek mindez még nem elegendő, az nézze meg egy másik klipjüket, ahol japánul adnak elő echte sramlimuzsikát a Cancan Balkan együttessel.

 

 

 

HIBI-Chazz‐K: Englishman In New York

 

Ha már az utcai zenélésnél tartunk, akkor nem maradhat említés nélkül a HIBI-Chazz‐K. Az öttagú zenekart 2004-ben alapította Hibi Norihiko, fő jellemzőjük a szaxofonra és dobra épülő zene, illetve a jazzes felfogás. Fellépéskor előnyben részesítik a szabad tereket, és tényleg képesek zenéjükkel energiát, örömet átadni a hallgatóknak. Ez a videó egyrészt visszaad valamit a szellemiségükből, másrészt Sting klasszikus számának egy érdekes feldolgozását örökíti meg.

 

 

 

F. T. Island: Be Free

 

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy Ázsiában csak fura rétegzenét hallgatnak a népek, gyorsan hallgassuk meg a dél-koreai F. T. Island együttes legújabb számát. Róluk annyit érdemes tudni, hogy meglepő módon Japánban is népszerűek, és míg szülőhazájukban K-pop együttesként, addig a szigetországban rockbandaként jegyzik őket. További különlegesség, hogy míg kinézetre bárki tipikus fiúbandának gondolhatja őket, a valóságban tényleg zenészekről van szó, akik játszani is tudnak a hangszereiken. Ez a klip pedig nemes egyszerűséggel egy rockhimnusz, fogós, tempós, emlékezetes, ráadásul mind a kórus, mind az énekes illik a számhoz. Arra nem jöttem rá, hogy mit jelent a címben említett rendezői változat, de ez legyen a legnagyobb problémám a héten.