Főkép

Az az igazság, hogy nekem ez az egész brit indie/post-punk revival kicsit szürkezóna, már ami az együttesek munkásságát illeti. A Franz Ferdinandnak például hiába ismertem féltucatnyi számát, csak a tavalyi hazai koncertjük után jutottam el odáig, hogy egyáltalán végighallgassam valamelyik albumukat; de az Arctic Monkeys-zel is csak a tavalyi lemezük után kötöttem közelebbi barátságot. A Kaiser Chiefs esetében sem jobb a helyzet, hiszen bár a „Ruby” nagyon sokáig kedvencem volt, valamilyen furcsa indoknál fogva egyszer sem sikerült a Yours Truly, Angry Mob korongot meghallgatni – hogy a többi lemezről ne is szóljak. Aztán ahogy idén szembejött az új album híre, tudtam, hogy elérkezett a pillanat, ideje kicsit jobban megismerkedni a bandával, és elővenni a korábbi anyagaikat is.

 

Amit persze egy pillanatig sem bántam meg, elvégre egy olyan együttesről van szó, akik nagyon kellemes profizmussal zenélnek. Műfajuk alapeleme az újdonságkeresés, az új utak felfedezése, ami ha nem is sikerül tökéletesen, legalább ügyesen próbálkoznak, ezt egy pillanatig sem lehet elvitatni tőlük. Ilyen tekintetben az Employment, de még a Yours Truly, Angry Mob is remek album: még jó hat-nyolc évvel a megjelenés után is könnyedén tudnak annyit nyújtani, amiért megéri őket hallgatni. Aztán azonban olyan érzés kerített a hatalmába, mintha a Kaiser Chiefs valamelyest megfáradt volna: mintha hiányozna az a fajta lelkesedés és átütő erő, ami a kezdeti időkben még jobban megvolt. Így aztán különösen kíváncsi voltam, hogy mennyire fog a hosszú című Education, Education, Education & War jó szórakozást, netalán egyedi, újdonságnak ható hangokat mutatni – a végeredményt hallva valahol félúton rejtőzik az igazság.

 

Ezt persze nem az albumnyitó „The Factory Gates” alapján mondom, mert az gyakorlatilag hibátlan: berobbanó harcias punk, billentyűs alappal indítva, amit aztán lassan kiegészítenek a gitárok, hogy a refrénre már olyan felfokozott hangulatba kerüljünk, amit muszáj kiüvölteni magunkból – ha mindegyik daluk ilyen erőteljes lenne, azt hiszem, egy másodpercig sem panaszkodhatnánk. Aztán azonban megérkezik a „Coming Home”, ami viszont erős visszalépés: meglehetősen fantáziátlan dal, ami mintha kifejezetten a rádióknak készült volna – a refrén a magasban ível, korrekt, némi általános mondanivalóval megspékelt dalszöveg („Do you wish you hadn’t stayed all night? / Do you wish you hadn’t gotten so high?”), de semmi eredeti. Viszont az már itt is kitűnik, ami egyébként az egész lemezre jellemző, hogy Ricky Wilson sokkal tudatosabban, vagy ha úgy tetszik, ötletesebben használja a hangját, és nem fél magasabban énekelni.

 

Szerencsére ezt a kissé lapos második számot hamar feledteti a „Misery Company”, ami egyértelműen a lemez, s talán a banda egész munkásságának egyik legjobbja. Ügyes hangszerelés, miközben Wilson szó szerint végigröhögi a dalt – a refrén valóban nem más, mint hogy hangosan gúnyos nevetésre fakad. Ehhez társulnak a kellemes riffek, az érdekes dalszöveg („The weight of the world is in our hands, right / Straight as my oath that I live by / Don`t even know what we`re fighting for”), és persze az utánozhatatlanul könnyed, de mégis izgalmas és szórakoztató hangulat, amiért annyira lehet szeretni a Kaiser Chiefs dalait. Mindenképpen az album erősségei közé tartozik még a „Meanwhile Up In Heaven” is, ami ugyan kicsit lassít a tempón, hogy újra a magasba szárnyaljon, amihez a billentyűk és a Wilson vokállal kiegészült hangja tökéletes alapot szolgáltat.

 

 

A „Ruffians on Parade” amellett, hogy meghagyja a játékos stílust, sokat erősít a dalszövegen is, hiszen azért a brit post-punk vonaltól sosem állt távol a politika, így amikor olyan odamondogatós sorok bukkannak fel, hogy „I study military maps / It helps me relax”, már meg sem lepődünk (nekem amúgy a „We lost more than we saved” / „We spend more than we made” egymásra reflektáló sorpárosa a kedvencem). A „One More Last Song” végre újra igazi dühöt és erőt mutat, ami nemcsak látszatra jelenik meg, de a refrénre igazán be is erősít, leginkább a gitároknak és Wilsonnak köszönhetően – de a folytatásban a „My Life” sem hagyja nyugodni a hangulatot, noha a komolyabb pörgés helyett inkább a vidámabb stílusra helyezi a hangsúlyt, mindezt remek, igazi felívelő refrénnel.

 

Az album zárására azonban mintha elfogyna a lendület: a „Bows & Arrows” már csak közepes (ugyannak a sornak és a refrénnek az ismétlése közel sem olyan izgalmas, mint annak lennie kellene); a „Cannons” váratlan stílusváltás, olyan részekkel, amiket egy viking metálban vagy valami elszálló rockballadában várna az ember (ettől függetlenül persze vannak kifejezetten jó pillanatai); a záró „Roses” pedig inkább csak csendes, lírai zárás, mint igazi újdonság. A „Cannons” esetében viszont muszáj külön kiemelni a szöveget – nem is kizárólag a dal Tony Blair-érára erősen reflektáló (mondjuk ki: támadó) sorait, hanem a közel négy perc elteltével következő háborúellenes vers miatt, amit Bill Nighy olvas fel, meglehetősen hatásosan („So we get up each day and have breakfast / Read the news and the weather forecast / As we sit and we open our letters / And we pray that it won`t be our last.”).

 

 

Nem mondhatnám, hogy teljesen meg vagyok elégedve ezzel a lemezzel, pedig ha egyesével végignézek a dalokon, mindössze annyit tudok negatívumként felhozni, hogy legtöbbjük már erősen ismerős lehet innen-onnan. Mégis, két-három kivételtől eltekintve hiányzik belőlük az a tűz, az az eredetiségre való törekvés, az az erős stílus, amiért annyira lehet szeretni a Kaiser Chiefs dalait – ha az okokat kellene elemeznem, valószínűleg ott kezdeném a kutakodást, hogy 2012 végén kilépett a zenekarból Nick Hodgson, az alapító dobos és dalszerző, akinek a hiányát minden bizonnyal megszenvedte a banda. Nélküle pedig mindenekelőtt azt kellett bizonyítaniuk, hogy van még értelme folytatni, lehetnek még eredeti ötleteik, képesek még egy olyan koronggal előállni, ami talán nem váltja meg a világot, de tisztességes szórakoztatást biztosít a maga 45 percére. Ezt pedig, azt hiszem, hiba nélkül teljesíti az Education, Education, Education & War.

 

Az együttes tagjai:

Ricky Wilson – ének

Andew „Whitey” White – gitár, vokál

Simon Rix – basszusgitár, vokál

Nick „Peanut” Baines – billentyűk

Vijay Mistry – dobok, ütőhangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. The Factory Gates

2. Coming Home

3. Misery Company

4. Ruffians on Parade

5. Meanwhile Up in Heaven

6. One More Last Song

7. My Life

8. Bows & Arrows

9. Cannons

10. Roses

 

Diszkográfia:

Employment (2005)

Yours Truly, Angry Mob (2007)

Off with Their Heads (2008)

The Future Is Medieval (2011)

Education, Education, Education & War (2014)