Főkép

Nézem John Turturro 2013-as filmjét, a Bérgavallért, és Kathryn Kalinak gondolatai járnak a fejemben. Megdöbbent, hogy még egy ilyen, nem fősodorbeli amerikai alkotásban is, melyet akár az egyik főszereplő, Woody Allen is írhatott és rendezhetett volna, mennyire erőteljesen érvényesülnek a Hollywoodban meggyökeresedett sémák: a szerelmet sugalló hegedűk és a női csáberőhöz kapcsolható jazzes szaxofonszóló. Pedig valójában nincs ebben semmi meglepő. A filmek éppúgy sajátos kódrendszerre épülnek, akár a barokk opera vagy a japán mangák. És ez a kódrendszer, még ha folytonosan változik, alakul is, megfejthető, de még ha nem is figyelünk oda rá, tudat alatt akkor is hat ránk, befolyásolja, hogyan fogadunk be bizonyos képsorokat.

 

És ez a kis kötet – ez a valóban nagyon rövid bevezetés – elsősorban a filmzene működési és hatásmechanizmusának elemzésére és történetére koncentrál, ténylegesen zeneelméleti fejtegetéseket pár kurta passzustól eltekintve viszont nem találunk benne. De, amint a szerző maga szintén megjegyzi, nem is szorosan vett zenei szakkönyvnek készült a kötet. Ezzel szemben igyekszik kilépni az elsősorban Hollywood uralta filmipar nem is annyira szűk világából, és viszonylag komoly hangsúlyt fektet elsősorban az indiai, emellett pedig a szovjet, kínai, iráni és közel-keleti filmművészetben tapasztalható trendekre és tendenciákra. Így lehetséges, hogy egy olyan jelentős zeneszerzőt, mint a Peter Greenawayjel sok éves sikeres munkakapcsolatban alkotó Michal Nyman, csupán futólag említ Kalinak. Ugyanakkor nem kárhoztathatjuk ezért, hiszen kifejezetten nem ez a cél, hanem a zeneileg kevésbé képzett közönség, úgymond felvilágosítása, amibe a wagneri hatások és a populáris zene fokozatos előretörése még belefér, egyetlen részletes analízisen kívül ellenben már semmi olyasmi nem, aminek vastagabb monográfiákban a helye. Ennek ellenére még nekem is tudott újat mondani, hiszen a témában való jártasság és általános felkészültség megkérdőjelezhetetlen.

 

Ugyancsak tetszetős a magyar kiadás. Habár a szöveg a tudományos értekezések – szakdolgozatok, disszertációk – esetében megszokott blokkbekezdéses tördelése, valamint a meglehetősen apró betűméret miatt első pillanatban megijesztheti a potenciális olvasót, a gördülékeny szöveg, a szakkifejezések rögtöni magyarázatai és az angolszász szakirodalom sajátságos terminusainak teljességgel természetesnek ható magyarításai magukkal ragadják az olvasót. A fordítás Rácz Judit munkáját dicséri, szakmailag pedig Réz András ellenőrizte a szöveget.

 

Rengetegen nézünk filmeket, még ha a többség talán nem is filmszínházakban teszi ezt, óhatatlanul is mindennapjaink része a film és annak egyedi nyelvezete, amelyhez a zene éppúgy hozzátartozik, akár a kép – hasonlítsunk csak össze egy nagyszabású akciófilmet egy tipikus televíziós sorozattal, és az utóbbiban rögtön feltűnik  zene jóval puritánabb használata (amiért persze a reklámblokkok bőségesen „kárpótolnak”). Így aztán bárkinek érdekes olvasmány lehet Kathryn Kalinak munkája, feltéve, hogy ténylegesen rövid, de nem felületes, könnyen olvasható, mégis kellően tudományos igényű bevezetőre vágyik. És szinte biztos, hogy a kötet elolvasása után mindenki másképp, tudatosabban hallgatja a filmzenét, és értelmezi annak szerepét a filmművészetben.