Főkép

Befejezéséhez érkezett Harry Harrison nagyszabású regényfolyama, amely egy olyan alternatív világba kalauzolja el az olvasót, ahol a dinoszauruszok nem haltak ki, hanem létrejött egy intelligenciával rendelkező fajuk, amely jóval fejlettebb technikai szinten áll, mint az ember.

 

Az 1980-as években nem nagyon – és előtte sem – lehetett találkozni olyan tudományos-fantasztikus történetekkel, amelyekben dínók bukkannának fel és játszanának főszerepet, így Harrison szinte úttörőként foghatott hozzá a történetmeséléshez. Az idehaza eleddig talán a humoros jellegű írásairól (A Rozsdamentes Acélpatkány, A technicolor időgép) ismert szerző meglepő komolyságot és kidolgozottságot mutat fel az olvasónak minden Éden-könyvében. Több évet szánt egyrészről kutatómunkára, másrészről számos különböző – a témában jártas – szakemberrel (antropológus, sinológus, fizikus, filozófus, nyelvész, történész, biológus) vette fel a kapcsolatot, hogy segítségükkel meg tudja alkotni az alternatív Földet és lakóit. Mindezek fényében az eredmény igazán impozánsan sikerült – mondom ezt annak ellenére, hogy a Vissza az Édenbe nem teljesen olyan lett, mint ahogy azt az előző két regény után gondoltam.

 

Valahol ott maradt abba a történet, hogy az emberek és a jilanék (gyíklények) békét kötöttek. Főhősünk, Kerrick és kis csapata megtalálta a neki ideális táborhelyet, távol mindentől és mindenkitől; a tanakok és a szaszkuk, az egyesült emberi törzsek pedig békére leltek a szaszkuk által lakott völgyben. A jilanék szakadár csoportja – az élet szentségét hirdető Élet Lányai – szintén békére találtak új otthonukban, amelynek létezéséről egyik faj képviselői sem tudnak. A legfőbb problémaforrás, a jilane Vianté azonban egyedül, száműzve tengődik egy messzi és elhagyatott tengerparton, elvágva mindenki mástól és a lehetőségtől, hogy ismét viszályt szíthasson a két faj között, ezáltal beteljesíthesse fogadalmát, miszerint végez Kerrickkel és az egész emberi fajjal.

 

És ez a helyzet nagyjából így is marad a regény jó kétharmadáig. Olvasóként az egymástól teljesen elkülönülő csoportok mindennapjainak leszünk szemtanúi, noha az emberek már-már unalomba fulladó hétköznapjainak egyhangúságát végül megtöri a szaszkuk völgyét elhagyó tanakok vándorlása arra az időre, amíg Kerrickhez nem csatlakoznak. Az Élet Lányai folyamatosan filozofálnak, saját tanításaikat értelmezik az őket megmentő és a városukat felépítő jilane tudós, Ambalaszi legnagyobb bosszúságára. Ő végül borzasztó türelmével és kérlelhetetlen logikájával ráveszi a Lányokat arra, hogy legalább a saját létfenntartásukról gondoskodjanak a nagy elmélkedéseik között. Vianté pedig csak úgy ott van a tengerparton, és nagyon nem is csinál semmit az evésen, úszáson és heverészésen kívül. Saját sorsáról és a történtekről sem nagyon gondolkodik, csak nagysokára ébred rá, hogy valamit tennie is kellene, ha le akar számolni az emberekkel, mert ez csak úgy magától nem fog bekövetkezni. És nagyjából Vianté ezen lépésével pörögnek fel az események, amelyekről – az első két regény fényében – azt hittem, hasonlóan nagyszabásúak és monumentálisak lesznek, mint az eddig történtek. De nem.

 

Nem akarom lelőni a poénokat, pláne nem a történet végét, de azt ki merem jelenteni, hogy a Vissza az Édenbe - az előző két résszel ellentétben - inkább a mélyebb gondolatok, az elgondolkodtatás, a képzelt világ bemutatásának jegyében született, úgyhogy ne várjuk gyorsan pergő cselekményt, helyette próbáljuk a befogadásra és a megértésre helyezni a hangsúlyt. Lehet, hogy elsőre éppen ezek miatt kicsit nehezebb olvasmány lesz Harry Harrison könyve, de ha megvárjuk, hogy szépen lecsengjenek bennünk az olvasottak, rájövünk majd a mű nagyszerűségére.