Főkép

Teltházas koncert másfél nappal a kezdés előtt. Azért ez nem semmi, akárhogy is nézzük. Elvégre ez alsó hangon is tízezer embert jelent, s akkor még hányan szerettek volna eljönni, csak már nem fértek be – ezek után különösebb gondolkodás nélkül lehet olyat állítani, hogy a fiatalok között a Punnany Massif Magyarország első számú koncertzenekara. Valamit nagyon eltaláltak a srácok, s bár arra a koncert végével sem sikerült rájönni, hogy mi is lehet ez a „valami” (a remek szövegek? a kellemes dallamvilág? a fiatalos, energikus hangulat? a pozitivista üzenet? talán mind együtt…), az viszont biztos, hogy ettől függetlenül bitang jó koncerten vehettem részt. Miután a tömeg lehetőségétől megrémülve D. kollégával időben elindultunk, kellemesen korán kiértünk a Park területére, s az akkor még csak lassan gyarapodó közönség mellett rögtön új ledfalak vártak minket, hogy az új, virágmintás díszítésről ne is beszéljünk, mely igazi nyárias hangulatba ringatott minket (nem mintha a meleg idő másról árulkodott volna).

 

Némi várakozás után a Junkie Jack Flash bukkant elő a színfalak mögül, akiket őszintén szólva most hallottam először. Szintén pécsi bandáról van szó, akik egészen váratlan módon egy hip-hoptól erősen elütő stílusban kezdtek játszani: egyfajta old school jellegű hard rock hangzott fel (vajon a közönségből hányan kezdtek bólogatni „Hendrix papa” neve hallatán?), amit ráadásul jó magyar szövegekkel és néha ügyesebb hangszeres megoldásokkal tettek szórakoztatóbbá. Ettől függetlenül sokáig mégsem hittem azt, hogy emlékezetes lesz ez a bő félórás bemelegítés, amikor egyszer csak előkerült a szájharmonika, és olyan karcos, blues-os dallam csendült fel, ami után muszáj volt végig vigyorogni (ez volt a „Vörös”, tessék meghallgatni). Ezután kicsit jobban figyelni kezdtem, megörültem, amikor még a szaxofonnak is jutott néhány másodperc, s tulajdonképpen magam is meglepődtem azon, hogy milyen jó volt őket hallgatni – attól ugyan még messze járnak, hogy megtöltsenek egy Park méretű helyet, de szerintem jó úton haladnak (azért a pörgősebb, zúzósabb dalok terén még van mit erősíteni).

 

Aztán már fél kilenc fele (nem is olyan) hirtelen megjelent a Punnany Massif, és elszabadult a pokol. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: egyik pillanatról a másikra tízezer ember kezdett el tombolni, ami a Parkban elég tisztességesen érződött is – ez nem a Sziget, ahol eloszlik az embertömeg, itt egyszerűen megmozdulni sem nagyon volt hely. Persze ez senkit nem tudott különösebben érdekelni, mindenkit magával ragadott az utánozhatatlan hangulat (kivéve az egyik előttem álló srácot, aki valamilyen indoknál fogva másfél órát állt végig gyakorlatilag mozdulatlanul, még a ritmusra való bólogatás is csak egy-két másodpercre volt meg), mindenki önfeledten tombolt, táncolt, énekelt, örült, amiért a zenészek is hálásak voltak: minden megszólalásukon, mozdulatokon érződött, hogy ők is nagyon élvezik. Egyébként igen népesen voltak a színpadon, a jelenlegi felállásban tíz emberből áll ugyanis a Punnany (szerintem kifejezetten jól is jönnek az olyan hangszerek, mint a nagybőgő, a hegedű vagy a trombita), de a középpontba természetesen az alapító Wolfie-Máté páros került, akik hihetetlen energiával és lelkesedéssel „dalolták” végig a számokat (meg persze mellettük, kissé már háttérben Meszi).

Ha már számok: jó ütemben követték egymást a régebbi és az újabb dalok, én azt hiszem, valahol a „Kopoggyá” és a „Hétvégre” között éreztem azt, hogy mindenki teljes felszabadultsággal tud énekelni és táncolni. A kedvencem egyébként az új album egyik legjobb dala volt, a „Láttam már szebbet”, ami így koncerten még hatásosabb volt, mint lemezen hallgatva: az az öröm és boldogság, ami a szövegből sugárzik, s ami pillanatok alatt átragad a közönségre is, egyszerűen leírhatatlan. Persze a legnagyobb ováció az együttes leghíresebb, legnépszerűbb számát, az „Élvezd”-et fogadta, no meg a visszatapsolás után, a Sziget-himnusszá vált „Szabadon”-t, amire már mindenki a megmaradt energiáit mozgósította. Az első visszatapsolás alatt egyébként a stand-upos Kiss Ádám szórakoztatta kicsit a közönséget, illetve önmagát némi stage divinggal, hogy aztán újra átadja a helyét a zenekarnak.

 

Mindenképpen említést érdemelnek még a számok közben a kivetítőn pergő klipek, animációk, fotóvetítések, amelyek ha túl sokat nem is tettek hozzá a koncerthez, néha mindenképpen jó volt rájuk pillantani. A második visszatapsolás után még a korábban kimaradó „Nincsen zsé” után végül elérkezett a zárás pillanata is, stílusosan az „Engedd el”-lel (plusz egy nagy adagnyi közös fényképezkedéssel) – miközben a tömeg elvonulására vártunk, újfent azon tűnődtem, hogy miben rejtőzhet a Punnany Massif sikere, merthogy a „siker” biztosan megvan: kevés szemléletesebb példát tudok elképzelni, mint egy teltházas, eszméletlen koncertet a Budapest Parkban. „Nem kell, hogy kérd, neked is kijár a lazítás” – szólt tízezer torokból, meg én fejemben, miközben hazafelé zötykölődtem a villamoson, mert hát tényleg erről szól: boldogságról, vidámságról, optimizmusról, szeretetről, és persze mindenekelőtt örömről. Másra nincs is szükség.