Főkép

Elképzelni sem tudom, hányan vették meg az első kötetet, melyben Kiss Ottó író-költő és Baranyai (b) András illusztrátor Szusi apóról mesélt, de a Szusi apó erdőt jár című könyvet szerettem. Azt sem értettem teljesen, de ezzel a másodikkal egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

 

Hősünk egy éjjel álmot lát, melyet jelként értelmez, s nyomába ered: odahagyja az erdőt, vonatra száll, s bemegy a fővárosba. Úgy ötven éve először. Ott aztán hirtelenjében számos olyan kaland esik meg vele, melyek nem esnének meg vele, ha amúgy is a fővárosban élne, és tudná, mi hogy megy ott. De ő nem tudja, tud viszont millió mást, csupa életbölcsességet, melyet az általa olvasott megannyi könyvből vett – továbbá ráébred, hogy ő bizony olyan, mint az álruhás Mátyás király, külsőleg legalábbis, látta az ezerforintos bankón. Megússza élve, s mivel retúrjegyet vett, haza is tud menni.

 

Aztán hogy ez most mi akar lenni, én meg nem mondom. Arról van szó, hogy a könyvből szerzett bölcsesség mit sem ér Budapest rögvalóságában? Vagy, hogy milyen gáz egy világban élünk, hogy ez a kedves, szeretetreméltó, idealista apóka így megszívja, ha feljön a fővárosba, ahol farkastörvények uralkodnak? Van még pár más olvasat, ami eszembe jut, de igazán nem szeretném elrontani senki élményét.

 

És lehet, hogy egy kukkot nem értek valójában, de megint az érzésem, hogy van ebben a könyvben valami szeretetreméltó, a rajzokban, Szusi apóban és a szövegben is. Ugyanakkor viszont számomra ez túl groteszk, az a fajta, ami nekem mindig magas volt. Továbbra is gyanús nekem, hogy Kiss Ottó a zen tanmesék abszurd, meghökkentő módján akar átadni valamit, vagy „egyszerűen csak” kizökkenteni a megszokott gondolatmenetből. Ha így van, az mindenképpen dicséretes. És minél többet gondolkodok ezen a könyvön, annál inkább így érzem.