Főkép

Annak ellenére, hogy nem szabadtéri koncertről volt szó, érezhetően mégis megtizedelte a Budapest Jazz Club csütörtök esti közönségét a napok óta tartó folyamatos esőzés. Viszont akik az égi áldással dacolva mégis ott voltak Szőke Nikoletta születésnapi koncertjén, azok egy remek emlékkel a lelkükben állhattak fel a nézőtérről a koncert után. Egyébként a sokadik BJC-s koncertem után azt a megállapítást tehetem, hogy komoly érdeklődés van a külföldiek részéről a magyar jazz iránt: ezen az estén is a közönség közel fele német, francia és orosz ajkúakból állt. Az ünnepi program két részből tevődött össze, elsőként az énekesnő – Szakcsi Lakatos Róbert (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő) és Juhász Márton (dobok) felállású – quartetje lépett színpadra. A repertoárban saját szerzemények és jazz örökzöldek követték egymást.

 

A koncert második részében Barcza Horváth József bőgőről basszusgitárra, Szakcsi Lakatos Róbert pedig zongoráról szintetizátorra váltott, valamint – Lamm Dávid (gitár), Pecze Balázs (trombita) és Molnár Sándor (szaxofon) személyében – újabb zenészek is érkeztek a színpadra. A létszámbővülés egyben stílusváltást is jelentett, hiszen az addigi andalító, olykor ringatós jazzt egy energikus, pörgősebb műsor követte. A ’60-as és ’70-es évek funk zenéjéből táplálkozó repertoárban saját szerzeményeket és feldolgozásokat is hallhattunk, ami alapján úgy vélem, jól sikerült összerakni az egész este zenei anyagát, mert a koncert után a hallgatóban nem maradt hiányérzet, egy kerek egész műsort kapott.

 

Niki ezen az estén is bebizonyította, hogy csodálatos, élettel teli hangja van – amikor néhány évvel ezelőtt először hallottam, akkor is egyből elbűvölt. Nem lehet szavakba önteni a tehetségét, így semmi meglepő nincs abban, hogy az oly kényes zenei ízlésű japánok is nagyon szeretik őt. Niki egy gyönyörű, tehetséges nő, aki bármit el tud énekelni, de mindenképp meg kell jegyezni, hogy a remek énekhangon túl a koncert sikerében oroszlánrésze volt az őt kísérő muzsikusoknak is, akik professzionális munkát végeztek; nem véletlen, hogy akiket a színpadon láttunk, azok valamennyien nemzetközi szinten is jegyzett művészek. Jól érezhető volt az összeszokottság is közöttük, igazi csapatként működtek – elegendő volt például Barcza Horváth Józsefnek (aki egyben a zenekar vezetője is) egyetlen kézmozdulatot tennie, s a muzsikustársak egyből tudták, hogy mit kell tenniük.

 

A BJC-s koncertekkel kapcsolatos korábbi megfigyeléseim erre az estére is igaznak bizonyultak: a közönség igazából mindig a „második félidőben” kezd életre kelni, a koncertek első része a „bemelegedés” időszaka. Most is ez történt, a jó hangulatú koncert a végére már annyira érezte a ritmust, hogy nem igazán akarta pihenőre engedni a muzsikusokat. Amíg az első ráadás számot a teljes csapattól hallhattuk, addig a folytatásban már csak Nikoletta és a férje, Barcza Horváth József maradt a színpadon, s családi tolmácsolásban egy Beatles-örökzöldet hallhattunk. A koncert után a fellépők nem „menekültek el” az öltözőbe, hanem elvegyülve a közönség soraiban lehetőséget adtak a közvetlenebb találkozásra is, így bárki megtapasztalhatta Niki sztárallűröktől mentes közvetlenségét és kedvességét.