Főkép

Úgy indultam el a májusi fesztiválra, hogy azt sem tudtam, mire számíthatok. Egyrészt ott motoszkált bennem a kevésbé sikeres decemberi rendezvény emléke, ami leginkább arra volt jó példa, miért ne csináljunk képregényes megmozdulást nem sokkal egy börze után. Ennek az érzésnek viszont ellentmondott az előzetesen bejelentett programlista, a tucatnál is több kiadvány, és nem utolsó sorban a meghívott vendégek névsora. Odafelé összefutottam Milánnal és Attilával, így már hármasban latolgattuk az esélyeket, s nem utolsó sorban közösen idéztük fel a három évvel korábbi Képregényfesztivált, amelyre mindannyian pozitívan emlékezünk. Milán miatt főként a külföldi vendégekről esett szó, no meg a tegnapi rajzolásról.

 

Amikor odaértünk a kert bejáratához, a börzéket idéző, békésen várakozó sort láttunk, s ekkor már tudtam: az érdeklődés biztosan nagyobb lesz, mint decemberben. Azon pedig egy pillanatig sem csodálkoztam, hogy a sor élén az általam ismert képregénygyűjtők leglelkesebb képviselője, P. Gábor állt – legfeljebb azon, hogy miért van a kezében már egy kitömött szatyor. Nem sokkal később felbukkant Bayer Antal, aki nem csupán a bejutás módjáról adott felvilágosítást, hanem a késedelem okát is elárulta.

 

Rövid várakozás után a sor elindult, s rövid karszalagozás után már azt néztem, mi változott a három év alatt. Az árusok újfent leghátul kaptak helyet, s hozzájuk csatlakozott az 501-es légió, valamint a Közpfölde Cosplay Klub kihelyezett tagozata. Talán a második ismerősnél tartottunk, amikor annyira megsűrűsödött a népesség, hogy alig lehetett haladni a standok között. Ezért inkább a szabadba mentünk, hogy a lépcső tetejéről nézzünk körbe. A nagyszínpad üres volt, és gyanúsan nem voltak székek előtte. Ellenben a söntéspult előtt Vass Róbert (Ágoston, a Nukleáris Baromfi) éppen az ArtComix pályázat döntőseit konferálta fel, akik között némi megdöbbenéssel láttuk viszont régi ismerősünket, Stöckert Gábort. Azonmód ki is faggattuk.

 

 

Ezt követően ismét nekifutottunk a vásárcsarnoknak, és némi küzdés után sikerült körbejárnunk, menet közben kértünk/kaptunk pár sajtópéldányt, no meg teljesítettem Germániába szakadt honfitársunk kívánságlistáját. Ennek köszönhetően közvetlen közelről nézhettem Boulet dedikálását (erről videó is készült), és újabb ismerősökkel álltunk meg beszélgetni. No nem sokáig, mert kíváncsi voltam, mit mesélnek Villám Vill, Talpraesett Tom és Lucky Luke fordítói. Ennek az előadásnak csak a végére sikerült beülnünk, és az sem javított sokat a hangulatomon, hogy a kiosztott feladatlap kérdéseinek többségére nem tudtam a választ.  Úgy tűnik, ideje újraolvasnom a birtokomban lévő albumokat.

 

 

Vigaszként rávettük a reggeli sor élharcosát, Gábort, hogy mutassa meg varázshátizsákjának kincseit, avagy mivel gyarapodott a gyűjteménye ezen a napon. Bimbózó barátságunknak köszönhetően elkezdett kipakolni, és én lepődtem meg a legjobban, hogy kevésnek bizonyult egy asztal, muszáj volt egy másikat odahúznunk. Volt olyan kiadvány, ami még a hivatalos listán sem szerepelt, illetve technikai okok miatt csak nagyon korlátozott példányszámban jelent meg. Persze egy vérbeli gyűjtő számára ez nem akadály, csak kihívás. Nem tudom, ki hogy van vele, de mindig örömmel tölt el, ha olyan emberrel beszélek, aki képes valamiért lelkesedni.

 

Rövid búcsú után elindultunk a nagyszínpadhoz, hogy az idei május, képregényes szempontból legnagyobb durranásáról halljunk bővebb tájékoztatást. Harza Tamás a tőle megszokott módon nagyjából mindent elmondott kiadványairól (lesz Batman újság), aki bővebben szeretne erről hallani, az majd nézze meg az előadásról készült videónkat. Egy biztos, a jelek szerint szuperhősökből jó darabig nem szenvedünk hiányt.

 

Innen azonmód a kisterem felé vettem az irányt, mivel módfelett érdekelt Pál Dániel Levente és Lakatos István készülő könyve, amelynek a hangzatos Az úr nyolcadik kerülete címet adták. Érdekes dolgokat meséltek, de nem tudtam megvárni a végét, mivel nagyjából félidőben kezdődött az idei Alafabéta-díj átadója, a nap kiemelt eseménye. Miközben Galla Miklós előadásának utolsó mondatait figyeltem, megszólított egy ember, akiről alaposabb szemrevételezés után kiderült, hogy nagyjából tízegynéhány éve nem láttam. Hubának köszönhetjük az ekultura.hu első grafikáját, szóval lett volna miről beszélgetnünk. Mivel közben ment a díjátadó, megosztottuk a feladatokat, Attila mesélt és kérdezett, rám pedig a kamerázás maradt.

 

 

Az idei év abszolút nyertese Molnár Gábor, aki egyszerre két Alfabéta kategóriában is első helyezett lett. A Korcsmáros Pál-díjat Tálosi András (Spuri) kapta, míg  az ArtComix nyertesének A Hegy szerzőit (Varga Bánk Bálint, Pintér Márk)  hirdették ki. Miután magunkhoz vettünk némi táplálékot és kevéske bódító folyadékot, kifaggattuk a nyerteseket a közös munkavégzésről, a megvalósuláshoz vezető útról és persze jövőbeni terveikről.

 

 

Ezután egy szókimondó beszélgetés következett, ugyanis a Pál-Lakatos duó műve valós élethelyzetekből áll össze, márpedig a nyolcadik kerületben nem mindenki használja Arany vagy a kortárs magyar líra veretes mondatait, hanem ha úgy hozza a helyzet, elkerekíti a mondanivalójához használt káromkodást, vagy egyszerűen csak nevén nevez bizonyos testrészeket, reprodukciós folyamatokat. Mivel ez a kötet nem a romlatlan ifjúság számára készül, és mindkét alkotó letett már ezt-azt az asztalra, kíváncsian várom a megjelenést.

 

A Fritz Zoltán fémjelezte Comic Battle vértelen csatájába éppen csak belekukkantottunk, aztán mentünk, hogy elcsípjük a Kingpin Kiadó első emberét, aki mesét ígért nekem pókokról és denevérekről, meg nagy zöld emberről. Ez teljes mértékben megvalósult, de mindenkit kérek, hogy szóljon rám, ha legközelebb papír helyett okostelefonról tervezem a kérdések felolvasását. Ehhez a mutatványhoz legalább három kéz és még egy szem szükségeltetik, szóval számomra kivitelezhetetlennek bizonyult a mutatvány. Miközben arra vártunk, hogy K. Milán „kiskorú”, akarom mondani gyűjtő megérkezzen a nap végére tervezett záróbeszélgetésre, benéztünk a vásárcsarnokba. Ekkor már öt óra is elmúlt, s bizony a standokon lassan elkezdték összepakolni a megmaradt árukészletet. Ránézésre a Kingpin standját fosztották ki a legjobban, de szerintem a többiek sem panaszkodhattak, mert majd minden látogató kezében láttam vásárfiát.

 

Ekkor jöttünk rá Attilával, hogy gyakorlatilag vége van a rendezvénynek, pár elszánt rajongót leszámítva magunkra maradtunk a szervezőkkel, a meghívott vendégekkel és az árusokkal. Valamint a kert szabvány látogatóival, akik közül egy talpig bordó öltönybe bújt csapat volt a legfurább. Elsőre azt hittem ők lesznek az esti koncert fellépői, de aztán kiderült, hogy csak egy legénybúcsú (vagy valami hasonló) résztvevőiről van szó, akik beugrottak a ligeti sörbicajozás után.

 

 

Miközben még mindig Milánra vártunk, átfutottuk a nap eseményeit és arra jutottunk, hogy ez bizony fájintos kis rendezvény volt (kivált, ha a decemberihez hasonlítom). Nagyszámú kiadvány jelent meg (kilencet kértünk/kaptunk, szóval a következő hetekben lesz miről írunk), amelyek közül előzetesen személy szerint a Dylan Dog különszámot, a következő Lucky Luke albumot és a Killer Kallert vártam. A külföldi vendégek kiválasztása szerintem jól sikerült, főként Boulet dedikálása és rajzbemutatója vonzott érdeklődőket, az pedig csak hab volt a tortán, hogy mindőjüktől sikerült megjelentetni valamit magyarul. Időnként eleredt az eső, és a kifejezetten kora tavaszt idéző hőmérséklet ellenére folyamatosan jöttek-mentek az emberek a Dürerben. A beöltözött cosplayerek közül Pókember volt a legfeltűnőbb, talán épp azért, mert rajta kívül csupán egyetlen képregényes jelmezt láttam. A jövőre nézve mindenképpen ígéretesnek tűnik, hogy nemcsak a vásárlóképes felnőttek jöttek el, hanem a fiatalabbak is, mi több, komplett családok is kilátogattak a 10. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra. Ja és ha jól láttam, akkor tiszteletét tette a királyi tévé és az RTL stábja is – egyszóval a helyzet nem reménytelen, de nagyon sokat kell még tennie mind az MKSZ-nek, mint a képregénykiadóknak, -íróknak, -rajzolóknak, nem beszélve a rajongókról, hogy még több emberhez jusson el, másrészt változzon a kilencedik művészet megítélése.

 

Miután Milánnal „kiértékeltük” a napot, összepakoltunk és azzal az érzéssel indultunk el hazafelé, hogy ez egy jó nap, jó rendezvény volt (és a lengyelek egész jól pinpongoznak).

 

Fotó: Galgóczi Tamás