Főkép

Bábel tornya összeomlott. A romokhoz csak Léonard Château, a földi Franciaországból származó férfi mer nyúlni, ezáltal megtalálja a küldetését ebben a másik világban: ő lesz az, akinek újra fel kell építenie a tornyot. Megingathatatlan hite, erőszakos jelleme és végtelen kitartása végül arra sarkallja a környező faluk embereit is, hogy elkezdődjön az építkezés – azonban Léonard meghal, mielőtt teljesen felépülne a torony. Fia, Arzén veszi át a munkálatok irányítását, azonban közel sem biztos abban, hogy minden a jó úton halad. Eközben Budapesten Dávid fokozatosan megvakul. Az orvosok nem tudják, hogy mitől, ám az egykori festő egyre inkább elveszti szeme világát – testvére, Lívi segít neki a mindennapokban, egészen addig, amíg végül Dávid álmában rá nem ébred arra, hogy mi történt vele: egy titokzatos férfi lopta el a látását, egy férfi, aki egy hatalmas torony mellett állt…

 

Függetlenül az adott történettől vagy a közvetítő médiumtól, néhány téma szinte azonnal felkelti a kíváncsiságomat – az egyik ilyen a vallás. Főleg azt az alkotást tudom nagyon szeretni, ami gondolkodik és mer kérdéseket feltenni (ez mintha a vallással kapcsolatban gyakran problémákba ütközne), ami bátran dönt tabukat (de nem a botránykeltő-hatásvadász módon, hanem finoman, stílusosan), ami nem fél úgy nyúlni az egyes – képzelt vagy valós – problémákhoz, hogy tudja: talán nem mindenkinek fog tetszeni a végeredmény. Ám mindezen túl mégsem fullad bele az unalmas közhelyekbe és az ezerszer lerágott csontokba, hanem újat és valóban elgondolkodtatót, érdekeset, sőt, relevánsat fogalmaz meg a hitről; ráadásul mindezt olyan karaktereken keresztül, akik valóban gyarló hús-vér figurák, ezáltal a lehető legjobban hasonlítanak ránk – még ha nem is túl kellemes szembesülni önmagukkal. Márpedig a Bábel fiai pont ilyen regény.

 

Voltak persze kisebb kétségeim, ugyanis mindeddig még nem olvastam Moskát Anitától semmit (pedig korábban már jelentek meg novellái), ám szerencsére nem kellett csalódnom. Először is azt élveztem, ahogy lassan kibontakoznak ennek a (portál) fantasy-nek az egyes szálai: minden kapkodás nélkül hagyja az írónő, hogy elmerüljünk Arzén és Dávid életében, megismerjük körülményeiket és érzéseiket (utóbbi vakságát egészen érzékletesen sikerült ábrázolni), miközben komótosan felépíti a háttérben ezt a rendkívül izgalmas világképet. A két főszereplő ugyanis közel sem olyan szimpatikus és barátságos, mint az általában lenni szokott: visszarettent a személyiségük, amely mentes mindenféle idealizáló, hős-fetisiszta nézettől, cserébe viszont dühösek, hibáznak, a külvilág számára érthetetlen módon cselekszenek, saját elképzeléseiket követik – egyszerűen csak olyanok, amilyenek a való életben is lehetnének. Ez pedig már önmagában olyan erény, amiért mindenkit biztatni tudnék a könyv elolvasására.

 

Pedig ez még csak a kezdet: a négyszáz oldal folyamán egy összetett, fordulatokban gazdag történet bontakozik ki, amelyben nincs hiány ötletekben és ügyes megoldásokban sem – nagyon szerettem mondjuk azokat a minimalizmusra törekvő, rendkívül elegáns fantasztikus elemeket, amelyek a bábeli világot jellemzik. Mindeközben azonban egyre mélyebbre merülünk ebbe a vallásba és megjelenési „formáiba”: a hatalom ugyanis nem csupán megváltoztatja az emberek jellemét, de mintha magával hozná a manipulációt és az emberek kihasználását, az önzőséget és a kevélységet, sőt, a kegyetlenséget és az erőszakot is (arról persze lehetne elmélkedni, hogy melyik szörnyűbb: a fizikai vagy a lelki befolyásolás és nyomorba döntés). Szerencsére az írónő nem akar valamiféle párhuzamot állítani a valósággal, inkább azzal foglalkozik, hogy milyen hatásai vannak az emberi gyarlóságnak, ha olyan környezetbe kerül, ahol ezrek és tízezrek életére lehet közvetlen hatással.

 

De Moskát Anita még itt sem áll meg: az emberi befolyásolhatóságot vizsgálja, hogy miként írják felül a racionális gondolkodást az elvakult érzelmek és vágyak; arról beszél, hogy milyen is az, amikor valaki ezt felismeri, s nem fél kihasználni a saját céljai érdekében, függetlenül azok isteni eredetétől. Arzén figuráján keresztül viszont a másik oldalt is bemutatja, hiszen a gondolkodást senki sem tudja megállítani, előbb vagy utóbb mindig eljön az a személy, aki kellő erővel rendelkezik, hogy kételyeit kifejezze – feltéve, ha a felismerésbe nem roppan bele, s nem omlik össze a felelősség súlya alatt. Hozzám valahogy mégis Dávid került inkább közel: hit- és útkeresése legalább annyira érdekesnek bizonyult, mint a háttérvilág rejtélyes momentumai, ugyanis a földi férfi Bábelben olyat lel meg magában, amire korábban a legkevésbé sem számított.

 

Az első bő háromszáz oldal folyamán attól féltem, hogy majd a befejezésben romlik el minden, és rossz szájízzel haladok át az utolsó oldalakon: szerencsére nem így történt, sőt, talán egy minden elképzeltnél látványosabb és hatásosabb finálét kaptunk, s legfeljebb csak az epilógus érződött egy kicsit túlnyújtottabbnak a kelleténél. Ettől eltekintve viszont nem tudok panaszkodni, mintha csak nekem írták volna a Bábel fiait: pont annyira történet- és háttérközpontú, amennyi a karakterekhez szükséges, miközben fontos kérdéseket feszeget, rendkívül élvezetes módon – az pedig már csak jól eső plusz, hogy mindez magyar szerző tollából született. Kemény, erős mű, amely rátelepszik az olvasó lelkére, hogy azért mi se könnyű szívvel álljunk fel a befejező lapoktól. Úgyhogy nem tudom eléggé bátorítani az érdeklődőket, mindenképpen olvassák el Moskát Anita bemutatkozó regényét – most már csak az a kérdés, hogy a jövőben hova lehet mindezt fokozni.