Főkép

Nagyon vártam már a trilógia befejező kötetét, de így olvasás után némileg csalódott vagyok – persze nem a történet miatt, hanem mert tényleg véget ért. Talán mégis érdemesebb lett volna várakoztatni, csak egy aprócskát, csak még egy-két hónapot. Én ugyanis az a típusú ember vagyok, aki ha szeret egy könyvet, hát képes azt a végtelenségig dédelgetni, mintha tönkremehetne, összetörhetne a rendeltetésszerű használattól. Mintha valóra válhatna az irodalom-tanárnőm figyelmeztetése: „A könyveket elolvasni szoktuk. Ha kiolvasnánk, akkor eltűnnének belőle a betűk is.” Rengeteg esetben éreztem már ezt, teljesen változatos stílusokban. Például J. K. Rowling összes könyvét szerettem, ahogyan Dan Wells minden regényét a keblemre öleltem, de vannak még sokan mások is, ezért aztán arra jutottam, hogy nem is lényeges a téma, s ami számít, az az író maga, benne rejlik a titok.

 

Háromból kettő megvan, már csak Senki maradt. John egyre türelmetlenebbül várja a démon megjelenését, akit ő maga hívott Claytonba. Közben finoman terrorizálja a környezetét, persze szigorúan a nyomozás érdekében, és amikor végre megérkezik az új sorozatgyilkos is, már a markában érzi a sikert. Azonban ami elromolhat, az el is romlik, és hősünk hamarosan arra eszmél: talán nincs is értelme megmenteni az embereket. A Nem vagyok sorozatgyilkos sorozat végig egyetlen momentumra épül, mégpedig hogy meddig képes John ellenállni a késztetésnek. A legnagyobb meccs nem is közte és a gyilkos természetfeletti lények között zajlik: a döntő ütközetet önmagával vívja meg, mert három áldozattól már sorozatgyilkos. Kettő lehetne még akár véletlen is, elég bizarr, de mégiscsak véletlen, viszont a három, az már minta. Ezt nemcsak az olvasó, de ő is tudja, és igazából mindig is ez tette különlegessé a sztorit.

 

Léteznek más sorozatgyilkosok is az irodalomban, léteznek szerethető karakterek is, de együk sincs a pubertás közepén, ami önmagában is elég bonyolulttá teszi az életet, így Johnnak nem csupán az a gondja, hogy nincsenek emberi érzelmi, mert vannak – csak képtelen bármit is kezdeni velük, no és az empátia teljes hiánya sem könnyíti meg a helyzetét. Az édesanyjával él, középiskolába jár, és már-már küldetésének tekinti a világ megtisztítását a gonosz természetfelettitől, miközben a kérdés folyamatosan ott lebeg: mi lesz utána? Ha elkapta Semmit, akit különben ő maga hívott ide, nem törődve a következményekkel, szóval ha elfogynak a démonok, akkor mi marad neki? Hol húzódik a határ szörnyeteg és szörnyeteg között? Miben különbözik tőlük? Rengeteg kérdés, de nincs rájuk válasz, egyelőre legalábbis.

 

Tény, hogy a Nem akarlak megölnihez képest a második rész sokkal tempósabb volt, ám morálisan korántsem ennyire megosztó – ebben a tekintetben inkább az első részre hajaz. Viszont a sztori sokkal összetettebb annál, aminek én nagyon örültem. Egy szuszra olvastam végig, tehát nyilván lebilincselő, de igazából nem rágtam tövig a körmömet közben. Pár dolog egyértelmű volt az elejétől fogva, de a vége… Nos, a vége azért sikeresen meglepett, ezért a fordulatért (amit természetesen nem írok le, különben hol maradna a móka) egy jó alapos lehordás mindenképpen kijárna a derék írónak. Tökéletesen értem, hogy a jövő tekintetében miért jó húzás, és megvan az a momentum is, hogy a dolgok egyensúlyban vannak – valamit valamiért –, de könyörgöm, ez egy trilógia befejező kötete, azaz nem lesz folytatás, így ez nem más, mint bizony színtiszta kegyetlenség. Sőt, tovább megyek: olvasókínzás! Nem tiltja ezt valamilyen törvény? Mert ha nem, akkor meg kéne szavazni…

 

A fordítás ezúttal is szép és gördülékeny, de a borító mindenen túltesz: az elsőt is szerettem, és bár a második élőben nem volt olyan rossz, mint a képeken, mégis a harmadik részé a képzeletbeli korona. Bárcsak hamarabb találtak volna rá erre a stílusra! Szokásos módon a könyv tartalmára utal, a gyűrött papíron átégő tenyérforma már majdnem minimál kategória, mégis hangsúlyos az egyenetlen betűkkel. Mint mindenki, én is ennyit láttam belőle, amíg a kezembe nem vettem, aztán miután hazahoztam egyből feltűnt, hogy a gerince pont olyan, mint egy gyufás skatulya gyújtó része. Mondanom sem kell: imádom! Apró részletek ezek, amik mégis passzolnak a könyvhöz, és sokat hozzátesznek a hangulathoz. 

 

Sajnos minden utazás véget ér egyszer, minden folyó torkollik valahova, és mi is megérkeztünk, még akkor is, ha húztuk volna még egy kicsit az időt. Az első rész zökkenői után jött a második őrjöngése, és a harmadik, ami egy egészen új irányba vezet – látható és érezhető a fejlődés, ráadásul ez egy olyan irányt vett, ami végérvényesen Wellshez kötött. Ez a kissé beteg, kitekert, szarkasztikus és zsigerileg vicces történet új szintre emelte az ifjúsági kategóriát, még akkor is, ha idehaza felnőttirodalomként jelent meg. És ekképp talán lehetővé válik a számunkra, hogy több hasonló könyvet olvashassunk: olyasmiket, ami nyíltan beszél minden olyan témáról, amiről a felnőttek azt hiszik, nem a gyerekeknek való. Pedig nagyobbat nem is tévedhetnének…  

 

Most mind, akik szeretjük Dan Wellst, arra várunk, hogy a kiadó bejelentse, megvették a The Hollow City-t – az eddig olvasottak alapján hasonlóan agyament regénynek tűnik. Aki pedig tudni szeretné, hogy a derék John Wayne Cleaver sorzatgyilkossá válik-e a könyvek végére, bátran vegye kézbe. Garantálom, hogy jól fog szórakozni a harmadik rész alatt is.