Beleolvasó - Philip K. Dick: A halál útvesztője

Fülszöveg:

A LEGKEGYETLENEBB KÉRDÉS: ÉLNI VAGY ÉLNI HAGYNI?

 

A Delmak-O különös telep egy különös bolygón, ahol furcsa társaság verődik össze, eltérő képzettségű és látásmódú emberek, akik nagyrészt elöljáróik utasítására jöttek ide, bár akad olyan is, aki az ima erejével. Amikor a csoport tagjai megpróbálják kideríteni a telep voltaképpeni célját, mégpedig a felettük keringő műhold segítségével, megoldhatatlan technikai problémába ütköznek. Csapdába esnek: sem elmenni nem tudnak, sem segítséget hívni. Végérvényesen magukra maradnak.

Hamarosan bizarr, erőszakos események sora veszi kezdetét. Mintha a bolygó puszta légköre paranoiát és pszichózist okozna, minek következtében a kis közösség tagjaiként egymásra utalt emberek ahelyett, hogy összefognának, egymás ellen fordulnak. És ezúttal még az ima sem segít; úgy tűnik, Isten vagy nincs jelen, vagy el akarja pusztítani teremtményeit.

Philip K. Dick 1970-es regénye egyszerre metafizikai thriller és az istenség természetéről való elmélkedés.

 

Részlet a regényből:

I. FEJEZET

 

Ez a munka is éppúgy untatta, mint a többi. Előző héten lement hát a hajórádióhoz, és vezeték segítségével rákapcsolta a tobozmirigyébe elhelyezett elektródákat. A vezetékeken át az ima az adóhoz, onnan a legközelebbi reléhálózatba jutott: néhány nap alatt bejárta a galaxist, és – remélte – felfogták valamelyik istenvilágon.

Imája egyszerű volt: „Unom ezt az átkozott leltározást. Rutinmunka. Túl nagy ez a hajó, és ráadásul túlzsúfolt. Fölösleges alkatrész vagyok. Tudnál segíteni, hogy valami lelkesítőbb, alkotóbb munkát kapjak?” Imádságát természetesen a Közbenjáróhoz intézte. Ha sikertelen lenne, újracímezné a Létrehozóhoz.

De az ima nem volt sikertelen.

– Mr. Tallchief – mondta a főnöke belépve Ben fülkéjébe –, magát áthelyezik. Mit szól hozzá?

– Hálaimát közvetítek – mondta Ben, és jóleső érzés töltötte el. Mindig jó érzés, ha az ember imája meghallgatásra talál, és választ kap. – Mikor helyeznek át? Hamarosan? – Sosem titkolta főnöke előtt az elégedetlenségét, most pedig nem is volt rá semmi oka.

– Ben Tallchief, az imádkozó sáska – mondta a főnök.

– Maga nem imádkozik? – kérdezte Ben meglepetten.

– Csak ha nincs más megoldás. Azokat szeretem, akik maguk oldják meg a problémáikat, külső segítség nélkül. Az áthelyezése mindenesetre érvényes.

– A főnök egy papírt dobott Ben elé az asztalra. – Kis telep egy Delmak–O nevű bolygón. Nem tudok róla semmit, de gondolom, maga majd megismeri, ha ott tesz. – Gondterhelten méregette Bent. – Használhatja a hajó egyik csónakját. Három ezüstdollárért.

– Oké! – mondta Ben, és a papírt szorongatva felállt.

 

A gyorslifttel lement a hajórádióhoz, amelyen éppen a hivatalos üzeneteket továbbították nagy buzgalommal.

– Lesz ma még üres gépidő? – kérdezte a főrádióst. – Van még egy imám, de nem akarom a készüléket igénybe venni, ha kell maguknak.

– Egész nap foglalt – közölte a főrádiós. – Nézze, barátocskám, nem elég magának, hogy a múlt héten leadtuk egy imáját?

Mindenesetre megpróbáltam, elmélkedett Ben Tallchief, mikor kiment a rádiósfülkéből, magára hagyva a keményen dolgozó személyzetet, és visszatért saját körletébe. Ha valaha szóba kerül, gondolta, elmondhatom, hogy én mindent megtettem. De a csatornákat általában nem személyes ügyekre használták.

Várakozása nőttön-nőtt. Végre alkotómunka, és épp akkor, mikor a legnagyobb szüksége van rá. Még néhány hét itt, és kipurcanok, morfondírozott. Persze éppen ezért engedélyezték, jött rá. Tudták, hogy közel vagyok a lerobbanáshoz. Valószínűleg becsavarodnék ebben a koporsóban a többi – hányan is vannak most a hajón? –, szóval a többi akárhánnyal együtt. Lehetnek vagy tízen. Sokan egy ekkora hajóhoz képest. És ilyen szigorú szabályokkal!

Szekrénye felső fiókjából elővett egy üveg bontatlan Peter Dawson skót whiskyt, letörte a pecsétet, és lecsavarta a kupakot. Egy kis italáldozat, mondta magában, miközben töltött egy papírpohárba. És ünneplés. Az istenek díjazzák a szertartásokat. Ivott és újratöltött.

Hogy a szertartás ünnepélyességét fokozza, kissé vonakodva ugyan, de elővette a Könyvet: Hogyan támadtam fel halottaimból szabadidőmben, és hogyan teheted meg te is, A. J. Specktowskytól, olcsó, puha kötésű példány, de az egyetlen, amely valaha is az övé volt, ezért kissé érzelmes viszony fűzte hozzá. Találomra kinyitotta (jól bevált módszer), és átfutott néhány ismerős sort a 21. századi nagy kommunista teológus apologia pro sua vitájából.

„Isten nem természetfeletti. Léte az önformáló lét első és legtermészetesebb formája.”

Így igaz, mondta magában Ben Tallchief. A későbbi teológiai kutatások igazolták, hogy Specktowsky ugyanolyan jó próféta volt, mint gondolkodó. Minden jóslata valóra vált előbb vagy utóbb. Természetesen sok ismeretlen jelenség volt még… például hogy miért jött létre a Létrehozó. (Hacsak be nem érjük Specktowsky magyarázatával, hogy az ilyen természetű lények önteremtők, és az időn, ennélfogva az okságon kívül léteznek.) De lényegében minden megtalálható volt az oly sokszor kinyomtatott oldalakon.

„Ahogy tágult a kör, úgy gyengült Isten hatalma, jósága és tudása, így a legkülső kör peremén kevés volt a tudása és jósága, túl kevés, hogy észrevegye a Megsemmisítőt, mely Isten teremtő aktusai során jött létre. A Megsemmisítő eredetét homály fedi. Nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy vajon: 1. kezdettől fogva Isten különálló része volt-e, nem Isten teremtménye, vagyis Istenhez hasonlóan önteremtő, vagy 2. a Megsemmisítő nem más, mint Isten egy aspektusa, nem lévén…”

Abbahagyta az olvasást, kortyolgatta a whiskyt, és fáradt-tétován dörzsölte a homlokát. Negyvenkét éves volt, és sokszor olvasta már a Könyvet. Élete, bár elég hosszú volt, nem hozott sok érdekeset, eddig legalábbis nem. Sok állása volt, tett is némi szolgálatot munkaadóinak, de valóban kiemelkedőt soha. Talán most kitűnhetek, mondta magában. Ebben az új állásban. Lehet, hogy ez a nagy lehetőség.

Negyvenkettő. Éveken át elkeserítette a kora, megpróbálta felidézni, mi lett a karcsú, húszéves fiatalemberből, aki egykor volt, közben újabb év illant el, amit hozzáadhatott az egyre növekvő számhoz, amelyet sehogy sem tudott beleilleszteni a magáról alkotott képbe. Lelki szemeivel még mindig fiatalnak látta magát, és ha a legutóbb készült fényképeire nézett, rendszerint összeomlott. Újabban például villanyborotvát használt, hogy ne kelljen a fürdőszobatükörbe néznie. Valaki elrabolta a testemet, és ezt tette a helyébe, gondolta időnként. És ez így ment állandóan. Sóhajtott.

Sok unalmas munkája közül egyetlenegyet élvezett igazán, és ez azóta is gyakran eszébe jutott. 2105-ben ő készítette a Deneb egyik világára induló hatalmas gyarmatosító hajó háttérzenerendszerét. A hangszalagtárban rátalált a Bizet- és Delibes-vonósátiratok közé keveredett Beethoven-szimfóniákra, és az ötödiket ezerszer is lejátszotta a hangszórórendszeren, amely behálózta az egész hajót, minden fülkét és munkahelyet. Különös, de senki sem emelt panaszt, és ő csinálta tovább, később átpártolt a hetedikhez, az utolsó hónapok alatt pedig izgalommal telve a kilencedikhez, amely mellett aztán végig kitartott.

Aludnom kellene, mondta magában. Egyhangú, szürke élet, a háttérben csak Beethoven hallható. A többi homály.

Nem! Létezni akarok! Cselekedni és alkotni. És ez egyre sürgetőbb, ahogy az idő múlik. Az évek elsuhannak, egyre messzebb és messzebb. A Létrehozó; igen, ő mindent elölről kezdhet. Megállíthatja a romlást azzal, hogy a hanyatló egyed helyébe újat állít, olyat, amely tökéletes. Majd elpusztul az is. Megkaparintja a Megsemmisítő, a Létrehozó pedig ismét pótolja. Mint a lekopott szárnyú méhek; egymás után meghalnak, és helyükre újak lépnek. Én képtelen vagyok erre. Megsemmisülök, és a Megsemmisítőé leszek. És az mégiscsak rosszabb.

Istenem, gondolta, segíts!

De ne úgy, hogy újat állítasz a helyemre. Kozmológiai nézőpontból talán szép lenne, de megszűnni létezni, arra nem vágyom… és talán megértetted ezt, mikor az imámat meghallgattad.

A whiskytől elálmosodott. Bosszúságára azon kapta magát, hogy elbóbiskolt. Fontos, hogy ismét teljesen éber legyen. Felugrott, odalépett a hordozható lemezjátszóhoz, találomra kiválasztott egy videolemezt, és a korongra tette. A szoba szemközti fala hirtelen felfénylett, villogó formák olvadtak rajta egymásba, mozgás és élet kavargott, de természetesen síkban.

Ösztönösen állított a mélységáramkörön: az alakok háromdimenziósakká váltak. Bekapcsolta a hangot is.

– …Legolasnak igaza van. Nem lőhetünk le egy öregembert csak így ok nélkül és váratlanul, még ha tele vagyunk is félelemmel és kételkedéssel. Figyeljetek és várjatok!

A régi eposz felfrissítő szavai reménnyel töltötték el. Visszament az asztalhoz, és kézbe vette a papírt, melyet a főnöktől kapott. Elmélyülten tanulmányozta a kódolt információt, igyekezett megfejteni. Számokból, betűkből és lyukakból silabizálta ki új életét, eljövendő világát.

– „Úgy beszélsz, mint aki jól ismeri a Fangornt. Igazam van?”

A videolemez forgott, de már nem hallotta, kezdte kihámozni a kódolt üzenet lényegét.

– „Mi mondandód van, amit ne mondtál volna el legutóbb?” – zengett egy éles hang. Felpillantott, és Gandalf szürke csuklyás alakjával találta magát szemközt. Gandalf mintha hozzá, Ben Tallchiefhez beszélt volna. Mintha felelősségre vonná. – „Vagy netán visszavonnivalód akadt?” – kérdezte Gandalf.

Ben felkelt, a lemezjátszóhoz lépett, és kikapcsolta. Nem vagyok most képes rá, hogy feleljek neked, Gandalf, mondta magában. Dolgom van, valóságos dolgok. Nem bocsátkozhatok rejtélyes, irreális beszélgetésbe egy mitológiai alakkal, aki valószínűleg sosem létezett. A régi értékek egyszeriben eltűntek számomra. Ki kell sütnöm, hogy mit jelentenek ezek az átkozott lyukak, betűk és számok.

A lényeget már kezdte kapiskálni. Gondosan visszatette a whiskysüveg kupakját, és szorosan rácsavarta. Egyedül megy majd egy űrcsónakban. A telepen találkozik mintegy tucatnyi társával, akiket a legkülönfélébb helyekről verbuváltak. Szakértelem: 5. fokozat, C kategóriájú művelet, K-4-es fizetési osztály. Maximális szolgálati idő két év. Teljes nyugdíj és orvosi ellátás a megérkezés pillanatától. Minden korábbi utasítás hatálytalan, máris indulhat. Még az itteni munkáját sem kell befejeznie.

És megvan a három ezüstdollárom is a csónakra, mondta magában. Ez minden. Semmi mással nem kell törődnie. Kivéve…

Nem tudott rájönni, hogy mi lesz a munkája. A betűk, lyukak és számok nem közölték, helyesebben nem tudta rábírni őket, hogy elárulják ezt a kis információt – amit pedig úgy szeretett volna tudni.

De ezzel együtt jónak látszott. Tetszik nekem, mondta magában. Akarom. Nincs mit visszavonnom, Gandalf. Az imát ritkán hallgatják meg, és én elfogadom, amit kaptam. Hangosan folytatta: – Nem létezel többé, Gandalf, csak az emberek képzeletében, amit pedig én kaptam, az az Egyetlen, Élő és Igaz Istentől való, aki teljesen valóságos. Mi mást remélhetnék még? – Néma szobával találta magát szemben. Nem látta Gandalfot, hiszen kikapcsolta a lemezt. – Talán egyszer visszavonom ezt – folytatta. – De még nem, most még nem. Érted? – Várt, fülelte a csöndet, és tudta, hogy egy egyszerű kapcsolással létrehívhatja vagy megszüntetheti.

 

A Kiadó engedélyével.