Főkép

Utoljára közel huszonhat esztendeje láttam koncerten Peter Gabrielt – Sting és Bruce Springsteen meg az E Street Band előtt. Akkoriban, amikor a So című album számaival járta a világot, és az MTV szinte mindennap adta formabontó videoklipjeit. Akkoriban, amikor az addig szinte kizárólag experimentális rockzenét játszó ex-genesises énekes úgy határozott, hogy populárisabb dalokkal kísérletezik, ám azokba afrikai, közép- és dél-amerikai fekete zenékből vett hatásokat épít be, s így mintegy globalizálja, vagy tán inkább világzenésíti a zenetévék kínálatát.

 

Most, a valamivel több, mint negyedszázados hiátus után, ugyanebbe a korszakba térhettem vissza, épp csak közben minden megváltozott, legalábbis külsőségekben. Gabriel megőszült, szőrzetet is inkább az állán, mintsem a feje tetején visel, kissé ki is terebélyesedett, és testben és küllemre zenész társai sem fiatalodtak. Ugyanaz maradt viszont a hang, az összetéveszthetetlen, szellős, időnként falsettóba hajló, mégsem fejhangú ének; ugyanaz a szorongás és iszony sugalmazásából pillanatok alatt érzelgősségtől mentes szenvedélyekbe, vagy akár önfeledt örömbe átcsapó, időnként megindítóan gyönyörű stílus; és ugyanaz a fősodor elvárásaival tucatnyi módon szembemenő előadás alapkoncepciója.

 

Rögtön itt volt a kezdés. A nyolc órára meghirdetett koncert tíz perccel korábban indult, amikor elsötétedett a még csak kétharmad-háromnegyedrészt megtelt nézőtér, Gabriel pedig – magyarul – felkonferálta két zenészét, Linnea Olssont és Jennie Abrahamsont, akik saját dalaikkal melegítették be a közönséget. Döbbenetes, hogy két hang, és – többnyire – egyetlen hangszer képes betölteni egy hatalmas csarnokot, és egyáltalán nem szükségesek különleges vizuális effektusok, sem népes kísérőzenekar, sem bonyolult harmóniák a szórakoztatáshoz. Abrahamson már-már minimalista ütős zenéje és Olsson egyetlen csellón – hol loopokkal, hol pár felbontott akkorddal – kísért dalai mellbevágóan hatásosak, ám erre percekkel később maga Gabriel kontrázott rá, amikor zongora mellé ülve, Tony Levin elektromos bőgőjének szikár kíséretével kezdte a koncertet, mi pedig beleborzongtunk a gyönyörűségbe.

 

Ekkor még nem működtek a fények, pontosabban a teljes nézőteret is bevilágították a lámpák. A színpad – ahogyan Gabriel elmondta – próbateremhez hasonlított, épp ezért ütött nagyot, amikor a „Family Snapshot” közepén elsötétültek a széksorok, és felragyogtak a reflektorok, ám a domináns színek a fekete meg a fehér maradtak. Egészen a „Red Rain”-ig, amikor – mondhatnánk, stílusosan – egyszer csak vörösben úszott az egész színpad, és innentől fogva dominánssá váltak a színek. Persze Gabriel, mint már utaltam rá, voltaképp előre felkészített minket erre, és részletesen elmondta, mire számíthatunk, akik pedig esetleg nem értenek angolul, azok számára az oldalsó nagy kivetítőkön jelent meg a magyar szöveg. Ennek ellenére elképesztően hatásosnak éreztem a váltásokat, különösen, mivel a zene mellett egy furcsa színielőadást is élvezhettünk, és nem csak a három részre tagoltság miatt.

 

A látványtervezés terén például mindvégig kvázi brechti elidegenítési effektusokat alkalmaztak: a technikai személyzet jól láthatóan megjelent a színpadon, ide-oda tologatták a kránon mozgatott reflektorokat – és kamerákat –, melyek ráadásul hol árnypálmafákként, hol fürkésző és félelmetes, idegen tekintetekként funkcionáltak. Mindeközben kísérletező, helyenként az expresszionizmust idéző képek peregtek a kivetítőkön, és maguk a színhatások is elsősorban a kifejezést szolgálták, nem pusztán erősítő hatásként, hanem az előadás meghatározó részének tekinthető vizuális elemekként. Gabriel tehát most sem tagadhatta le önmagát: művészete elsősorban az intellektusra hat, érzelmeit, szenvedélyességét pedig mintegy kivetíti ránk. És az sem véletlen, hogy a ráadást nem valamelyik könnyedebb, de legalábbis felszabadultabb szerzeményével zárta, hanem a dél-afrikai polgárjogi harcosra emlékező „Biko”-val.

 

Elkerülhetetlen, hogy egy politikailag – az emberi szabadságjogok és a demokrácia mellett – ennyire elkötelezett zenész koncertjén ne tűnődjünk el azon, vajon mit értünk el jó huszonöt év alatt. 1988-ban, a Human Rights koncert idején úgy tűnt, kinyílófélben van a világ, és az egyetemes szeretet, a szabadság talán belátható időn belül valóság lehet. Ma azt látjuk, hogy régóta nem érződött ennyire polarizáltnak a társadalom, az elnyomás, kizsákmányolás, korrupció és fanatizmus pedig ismét riasztó méreteket ölt. A minap hallottam a BBC rádióadásában, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban a vagyoni olló ma már tágabbra nyílt, mint az apartheid utolsó éveiben. Láttuk, mi történt Ukrajnában és Venezuelában, sokan értetlenül állunk a skót, katalán, quebeci elszakadási törekvések előtt. Hatott bárkire is az üzenet, amit Peter Gabriel a mai napig közölni próbál? Aligha. A So dalai és a többi híres szerzemény viszont a mai napig hatásosak – megindítóak, elgondolkodtatóak, ríkatóak –, és ahogyan, mondjuk, az ezúttal is bármely érzékeny embert zsigerien megérintő „Don’t Give Up”-ban az európai és fekete hagyományok keverednek, valóban nem mindennapi. Önmagáért a zenéért és a show-ért mindenképp megérte ott lenni, de talán – habár személy szerint már egyre kevésbé hiszem, hiszen mint azt egy sokak által megfellebbezhetetlen autoritásként kezelt, vastag könyv kijelenti: minden (evilági dolog és törekvés) hiábavaló – egyszer majd jobbak is leszünk az ilyen művészi megnyilatkozásoktól mint emberiség. Vagy legalább mint önállóan gondolkodó egyének.