Áprily Lajos és Jékely Zoltán mesegyűjtései – A rakoncátlan kisgida

Áprily Lajos az édesapja volt Jékely Zoltánnak (ez utóbbi férfiú nem változtatott vezetéknevet), s bár nem tudom, hogy ezeket a meséket az idősebbik olvasta a fiának esténként, vagy közösen válogatták az unokáknak, de szép kis „besztoff” állatmesék gyűjteményt hagyományoztak az utókorra. Arról nem is szólva, hogy óvodáskorú gyermekkel mindenképpen aktuális, és két ilyen nagy múltú író neve biztos garancia a nívós szórakoztatásra, bár az is igaz, hogy ennek ellenére, vagy épp a világ sokszínűsége okán, nem minden mesét fogyasztottunk egyforma lelkesedéssel – ez persze nem feltétlenül a könyvről árulkodik, inkább a gyermek személyiségéről.

Nagyon dicséretes, hogy több nép meséjével is megismerkedhetünk, bár az orosz vonal erős túlsúlyt képvisel. Például meglepetésként ért a vajaspánkó (ami egy ismerős elmondása szerint erős szorongással töltötte el csemetéjét), és a farkas és a kecskegidák (amit gyakorlatilag minden általam ismert gyermek kimeredt szemmel és izgatottan hallgat végig) orosz népmese, de hát mindig tanul az ember. Emellett lengyel, bolgár, nyenyec, román és angol mesék is helyet kaptak a kötetben, meg persze az óvodákban meg- és kikerülhetetlen Jékely-alkotás, a „Három pillangó” (ugye mindenkinek megvan a szín alapján diszkrimináló tulipánok, és az elutasító külvilág ellenében összetartó lepkék meséje?). Mi nagyon megkedveltük „Bob, a tűzoltókutya” rövid, de csattanós kis történetét, a címadó „A rakoncátlan kisgidát”, és kerek perec kijelentve egyszer és nem többször olvastuk el „A kislány meg a rókát”.

Én személy szerint nagyon bírom a keménykötésű (hiszen nem gyűrődik) és táskába csusszanós méretű, nem túl vastag könyveket, melyeket jolly jokerként lehet előrántani buszon, fogorvosnál, vonaton, ügyfélszolgálaton, és ez a könyv megfelel az említett kritériumoknak. A népmesei fordulatokra pedig „engribördzös-diznicsenölös” világunkban oly nagy szüksége van gyermekeinknek, akár a vitaminra, szóval csak adagoljuk bátran, okostelefon helyett is.

Ami az illusztrációkat illeti, nagy rajongói voltunk és vagyunk a Kistehénnek, mint Igor Lazin egyik legnépszerűbb alkotásának, de úgy tűnik, tehénkén túl és gidán innen már rázós az élet. A különös, torzan-borz állatok nem nyerték el a tetszést, helyenként ugyan aranyosnak nevezhetőek, de például hogy lett a mesei nagy, erős farkaskutyából kurta lábú kis foltos eb, azt vagy a mese el nem olvasásának, vagy a túl magasra szárnyaló alkotói szabadságnak tulajdonítom, mindenesetre számomra zavaró volt. A három pillangó meséje mellett a földből kiemelkedő, ujjukat figyelmeztetőn orrunk alá toló, szürkés marharépaorrú uborkák (uborkakirályok?! – nem, tulipánhagymák) láttán azt gondoltam, egyrészt jó, hogy megtört a meséhez kapcsolódó klisé, másrészt engem pillanatok alatt nyugtalanítóan messzire repítettek, és ez az érzés kissé furcsa volt. Szóval a kedvesnek látszó borító mindössze beetetés, Igor Lazin nem hazudtolja meg magát, és itt-ott kapunk egy fityiszt a mesék mellé.

Amit nehezebben bocsátok meg, az a sok-sok nyomdahiba. „A kakaska meg a babszem” meséjében bizony értetlenkedtem a végéig, hová lett az a vasacska, amivel az elakadt torkot piszkálták, mígnem leesett a tantusz, a vajacska lesz az…  A híres író, műfordító, leánynevelő intézet igazgató munkássága megérdemelt volna egy alaposabb korrektúrát, de annak örülünk, ami van.