Főkép

Volt egyszer egy német kamaszlány. Szeretett zenét hallgatni és olvasni. Érdekelte a politika és a filozófia. Evangélikus volt, és komolyan vette a hitét. Bár óvónőnek tanult, és a gyerekek nagyon szerették, igazi életcélja az volt, hogy egyetemre járhasson. Szorgalmas, okos és önálló fiatal nő volt, aki azonban erősen ragaszkodott a családjához. A legnagyobb lázadás, amit életében elkövetett, az volt, hogy egyszer fiúsan rövidre vágatta a haját. Egészen a huszonegyedik születésnapjáig. Akkor ugyanis úgy érezte, hogy képtelen tovább elviselni azt a gyilkos diktatúrát, amiben él. Az állandó félelmet. A megsemmisítő agymosást. A háborút, ami – bár ezt már sosem tudta meg – elrabolta tőle az öccsét. Ezért röplapokat szerkesztett a bátyjával és a barátaikkal együtt, amelyekben ellenállásra szólították fel a németeket. A diktatúra végrehajtói azonban leleplezték, elfogták, kivallatták és halálra ítélték a társaságot. A lány még nem volt huszonkét éves, amikor lefejezték. Hat röplapért. Azért, mert le merte írni, amit gondolt. Azért, mert egyáltalán gondolkodni merészelt.

 

Tavaly volt hetven éve, hogy Sophie Schollt meggyilkolta a nemzetiszocialista állam. Ma is élhetne (egy évvel idősebb nővére még életben van), unokákkal és dédunokákkal körülvéve. Élhetne, ha 1942-ben csendben marad. Ha nem lép be a Fehér Rózsa társaságába, ha nem támogatja a bátyját, a huszonöt éves Hansot, és jó barátját, Christoph Probstot abban, hogy megírják röplapjaikat és terjesszék, ahol csak tudják. Ha nem akarja fiatal – és ráadásul nő – létére elmondani azt, amit gondol. Mivel azonban megtette, megölték. Egyetemük pedellusa jelentette fel, mert röplapokat osztogat: a háború után azzal védekezett, csak a kötelességét teljesítette.

 

A röplapok bölcsek voltak és filozofikusak. Nemcsak a Fehér Rózsa gondolatait tartalmazták: szerzőik idéztek a német irodalom nagyjaitól, Schillertől, Novalistól, Goethétől, de Lao-ce, Cicero és Arisztotelész gondolatai, sőt, a Biblia részletei is szerepeltek az írásokban. Logikus volt, hogy a náci államgépezet öljön e röplapokért: hiszen a nácik szemben álltak mindazzal, amit az emberi civilizáció valaha létrehozott. Mindazzal, amit a fenti gondolkodók valaha gondolni merészeltek. És velük együtt az a néhány diák, aki ki merte mondani azt, ami foglalkoztatta.

 

„Semmi sem olyan méltatlan egy civilizált nemzethez, mint ha ellenkezés nélkül hagyja, hogy egy aljas ösztöneinek engedelmeskedő, felelőtlen klikk „vezesse”.” – kezdődött az első röplap, amely leginkább egy dologról szól – arról, hogy meg kell szólalni, beszélni kell a diktatúra ellen. Mert „amíg mindenki a másikra vár”, elvész a német haza. A második röplap már a zsidók sorsáról is írt, mégpedig aktuálisan és leleplezően. Legfontosabb üzenete volt, hogy az antiszemitizmus és a nemzetiszocializmus eszméin nincs mit kultúremberhez illően megbeszélni: ezek az eszmék nem engedhetőek be a filozófia berkeibe. „Lehetetlenség intellektuális vitát nyitni a nemzetiszocializmusról, mert morálisan védhetetlen. (…) rögzítjük a tényt: Lengyelország megszállása óta abban az országban háromszázezer zsidót mészároltak le bestiális kegyetlenséggel. Az emberi méltóság ellen elkövetett legborzalmasabb bűn ez, példátlan az emberi történelemben. (…) Mitől olyan apatikusak a németek a förtelmes, emberhez méltatlan bűnökkel szemben? Hiszen megpróbálnak nem is gondolni ilyesmire. Tényként fogadják el, és kivetik az elméjükből.” A harmadik röplap e gondolatmenetet folytatva próbálja a közönyből és a megfélemlítettségből felrázni a németeket. „Államunk a „gonosz” diktatúráját valósítja meg. (…) Máris úgy tönkretették a szellemet, hogy mind elfelejtitek, jogotokban áll – sőt, erkölcsi kötelességetek – véget vetni ennek?” A Fehér Rózsa mindenkit ellenállásra és szabotázsra hívott fel, s megpróbálta a német ifjúságot megszólítani. „Nem hallgathatunk tovább. Mi vagyunk a ti rossz lelkiismeretetek.” – fejeződött be a negyedik röplap. „Egy bűnös rendszer nem viheti győzelemre Németországot! Még időben határolódjatok el mindattól, aminek a nemzetiszocializmushoz köze van! Szörnyű, de igazságos ítélet fogja majd sújtani azokat, akik gyáván rejtőzködtek vagy haboztak.” – próbálta meggyőzni a felnőttvilágot két huszonéves egyetemista az ötödik röplapon. „Szabadság és becsület! (…) A német néven örökre folt marad, ha a német ifjúság nem mozdul meg végre, nem üt vissza, nem semmisíti meg, nem készteti vezeklésre kínzóinkat, nem hozza létre a szellem új Európáját.” – érvelt az utolsó írás. „(H)ozzánk esedeznek a sztálingrádi halottak” – mozgósított a Fehér Rózsa 1943. február 18-án. Ez volt az a röplap, amellyel a kezükben letartóztatták Sophie Schollt és társait az egyetemen. És ez volt az a bűn, amiért meghaltak: mert írtak Sztálingrádról és a holocaustról, mert a közöny és a félelem helyett az ellenállásra szólították fel Németországot. Mert bátrak voltak.

 

Ezt az irigylendő, tiszta és utánozhatatlan bátorságot, ezeket a hősöket mutatja be Anette E. Dumbach és Jud Newborn külföldön már elismert, olvasmányos életrajza, a Sophie Scholl és a Fehér Rózsa. Megismerhetjük belőle a Scholl-család életét, azt az utat, amely során Hans és Sophie eljutottak az ellenállás gondolatáig, perük és kivégzésük történetét, s azt, mit jelent ma a németeknek e néhány egyetemista neve. Nagyon remélem, a fiatalok újabb és újabb nemzedékeinek soha nem kell olyan döntéseket hozniuk, mint a Fehér Rózsa tagjainak, amikor a fokozódó fenyegetettség hangulatában is elmentek a halálba, vagyis az egyetemre 1943 februárjában – mert nem hallgathattak. Mégis, jó, ha ismerjük, mit tettek és mit vállaltak ők, huszonévesen. Többet és bátrabbat, mint sok felnőtt, meglett ember. Hiszek abban, hogy ma is vannak ilyen bátor huszonévesek.