John Butler Trio: Flesh & Blood (CD)

A mai zenei piac többszörös túltelítettségéből kiindulva gyakorlatilag esélytelennek érzem, hogy ha a főszerkesztőnk nem nyomja a kezembe a legújabb albumukat, valaha is találkoztam volna a John Butler Trio muzsikájával. Pedig a kényszerű ismerkedés azt bizonyította, hogy csak azért, mert valakiről vagy valamiről még sosem hallottan, nem feltétlenül jelenti azt, hogy érdektelenek. Sőt. A három fiatalember olyan elképesztően okos és szórakoztató számokat ír és ad elő, hogy a leghalványabb kétségem sem lehet a felől, hogy sokat veszítettem volna azzal, ha kimaradnak az életemből.

 

Persze akadt pár dolog, ami megdöbbentett. Mindenekelőtt azt csak nehezen tudtam feldolgozni magamban, hogy miután már az első hallásra kiderült a számomra, hogy John Butler gitárjátékában a bluegrasstől és a bluestól Jimi Hendrixen és a Doorson át egészen Steve Vaiig és különösen Joe Satrianiig számtalan hatás felfedezhető, a trió maga pedig az észak-amerikai és karibi stílusok alternatív zenékkel korszerűsített keverékével szórakoztat, a csapat nyugat-ausztráliai, nem pedig az USA valamelyik eldugottabb vidékéről származik. Hogy hogyan lehetséges ez? Azt hiszem, hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy sem az amerikai és a kanadai, sem az ausztrál és az új-zélandi kultúra nem gyökértelen, hanem az egykori brit birodalom hagyományait vitték tovább, és ezt elegyítették az őslakosok és más bevándorlók tradícióival. Ekképp eleve rengeteg közös elemet fedezhetünk fel az egymástól távoli országok művészetében, különösen, ha valaki a nálunk folknak vagy világzenének, arrafelé sokszor roots musicnak, vagyis a gyökerekhez visszatérő, mégis modern irányzatnak elkötelezett híve és gyakorlója.

 

Márpedig John Butler a dobro gitár és az üvegnyakkal való játék igazi mestere, emellett pedig olyan, rendkívül átélt és szenvedélyes megszólalása miatt ösztönösnek tetsző gitáros, aki képes elhitetni velünk, hogy amit megszólaltat, az ősi és autentikus forrásokból ered, bármennyire mainak érezhetjük is. (A hangja ráadásul néhol Mike Pattonéra emlékeztet, és ez, ha lehet, még inkább fokozza azt az érzetet, hogy minden, amit tesz, a lelke mélyéről, reflektálatlanul és szűretlenül tör elő.) Az albumról ezért éppúgy el lehet képzelni, hogy egy – nyilván ausztrál – lakodalomban táncoltatják meg vele a násznépet, mint azt, hogy a garázsrock zenekaroknak fenntartott helyeken tombol a számokra a zenébe teljesen belefeledkezett közönség. Legfeljebb azt nehezebb kissé elhinni, hogy mindez akár arénákban és fesztiválokon is működhet, pedig ezek a dalok ugyanolyan mámorítóan és kábítóan hatnak, akár az alkohol vagy a laboratóriumban előállított tudatmódosító szerek, csak a másnap kellemesebb.

 

Ugyanakkor úgy az egyes szerzemények, mint a nagylemez egészének szintjén az album legjellemzőbb vonása a változatosság. A trió vitathatatlanul virtuóz módon játszik a dinamikával, a fokozással, a kontrasztokkal. A „Bullet Girl” például lírai csengés-bongással és akusztikus hangzással indít, hogy rögtön szikár, alternatív ütemekkel keveredjen, a gitárszólóra pedig egészen felforrósodik a hangulat, miközben megmarad a frusztráló visszafogottság is. Erre aztán a „Devil Woman” féktelen, jazzes rock and rollja következik, igazi „ereszd el a hajam” vadulás, amiben különösen a gitárt érdemes figyelni. És nyilvánvalóan ez sem dübörgő metal vagy wagneri megalománia, hanem finoman összerakott motívumok lenyűgöző épülete. A promóciós anyagból tudható, hogy Butler most először vonta bele teljesen és a kezdetektől a másik két tagot is a számok elkészítésének folyamatába, és talán épp ennek köszönhető a „Blame It On Me” lüktető reggae-je és az „Only One” karibi acéldobokkal fűszerezett, bluegrasses popja. A „You’re Free”-ben pedig már egy majdhogynem a Hurtsre emlékeztető, magába forduló, merengő fájdalomig jutunk el.

 

 

Örülök tehát, hogy így alakult, és oda, pontosabban fel kellett figyelnem a John Butler Trióra, és valószínű, hogy ezek után követni fogom a pályájukat – ami nem lesz annyira megerőltető, hiszen átlagosan három-négyévente jelentkeznek új anyaggal, szóval nem az ő számaikkal árasztják el az éter hullámait. Ajánlani inkább azokak tudom őket, akik szeretik az alternatív zenéket és a karakteres gitárjátékot, de nem ódzkodnak a szokatlanabb zenei frigyektől sem. Velem hamar el tudták fogadtatni, hogy van létjogosultsága annak, amit csinálnak, és ehhez valószínűleg másoknak sem kell különösebb győzködés.

 

A zenekar tagjai:

John Butler – gitár, ének, Wurlitzer

Byron Luiters – basszusgitár, Clavinet, orgona, szintetizátor, Moog, ének

Nicky Bomba – dob, ütőhangszerek, ének

 

Grant Garathy – dob, ének (10)

Jan Skubiszewski – program (8, 11)

Ainslie Wills – ének (8)

Christian Read – brácsa (8)

Caerwen Martin – cselló (8)

Chloe Smith – nagybőgő (8)

Jessica Bell – hegedű (8)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Spring To Come

2. Livin’ In The City

3. Cold Wind

4. Bullet Girl

5. Devil Woman

6. Blame It On Me

7. Only One

8. Young And Wild

9. Wings Are Wide

10. How You Sleep At Night

11. You’re Free

 

Diszkográfia:

Jonh Butler (1998)

Three (2001)

Sunrise Over See (2004)

Grand National (2007)

April Uprising (2010)

Flesh & Blood (2014)