Főkép

Várunk.

 

De persze mi sem tudjuk, hogy mire. Talán Istenre, a fentebbvalóra, a Messiásra, a nagyobb hatalomra, a világ urára, a mindenhatóra. Az uralkodóra. A megváltásra. Vagy az örök kárhozat poklára. Mert az legalább valami – ennél minden jobb. Talán csak örömre és bánatra. Sírásra és élvezetre. Boldogságra és szomorúságra. Érzelmekre, amelyeket tudunk érezni, amelyek megtöltik lelkünket, dobogó (dobogó?) szívünket valamivel. Talán álmokra, melyek olyan csodálatosnak tűnnek. Vágyakra, melyek sosem akarnak teljesülni. Talán a másik emberre, hátha segít rajtunk, és célt ad nekünk. De legalább nem hagy tovább nyomorogni ebben a végtelen ürességben. Talán fájdalomra, mert az kizökkent. Nevetésre, ha még lehet egyáltalán. A mosolyra, ami még megmaradt nekünk. Talán a változásra, a reményre. Talán Godot-ra.

 

Várunk-várakozunk a Katona József Színház székeiben ülve is, hátha kicsit többet értünk meg a világból, hátha ad nekünk valami olyat, ami megváltoztatja az életünket. A két és fél óra elteltével persze rá kell ébrednünk, hogy mi magunk változtathatjuk meg az életünket. Vagy még mi sem. Talán csak Godot. Aki ott van mindenhol, aki annyira rejtélyes, akit úgy személyesítünk meg, ahogy csak akarunk. Pedig nem kellene. Mert a végén nem marad más, mint az üresség, a szürkeség, a pusztulás, a reménytelenség, a kilátástalanság. És persze a várakozás, ami soha nem hagy el minket, ami mindig ott marad mellettünk, mert állandó. Még ha véletlenül felcsillan is a remény, és úgy érezzük, talán most majd magunk mögött tudjuk hagyni, akkor is visszatér. Addig csak keringhetünk körbe-körbe ezen a billegő, bizonytalan életben és világban. Várakozzunk tehát.

 

Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor feldolgozásában sem jutunk közelebb a Nagy Megoldáshoz, képzeljük el azt bárhogy. Viszont hibátlanul szembesítenek a rutinos rendezők. Nem a válasszal, még csak nem is a kérdéssel. Ezek a fogalmak teljesen értelmetlenek a Godot-ra várva világában. Hanem magával a kereséssel. A megfoghatatlan, meghatározhatatlan, megmagyarázhatatlan kereséssel, ami végigkíséri mindennapjainkat, legfeljebb csak nem tudunk róla. A rendezőpáros viszont érzi ezt, s ami legalább ilyen fontos, a színészgárda is. Kocsis Gergely elmélkedő, mégis váratlanul könnyed Vladimirja épp úgy, mint Elek Ferenc kétségbeesett, érzékeny és szerencsétlen „Gogo”-ja, hogy Keresztes Tamás őrült, végletekig lecsupaszított személyiségű, majd hirtelen, megrázóan kirobbanó Lucky-járól már ne is szóljunk – s akkor hol van még Kulka János fennkölt és nemes, végül összeroppanásában a világmindenséget meglátó Pozzoja. Mindannyian érzik, hogyan működünk mi, emberek, nem is kell tehát túlgondolkodniuk szerepüket: karaktereikben úgy adják önmagukat, hogy közben beleviszik minden reménytelenségüket, fájdalmukat és csalódásukat.

 

Ettől tud olyan letaglózó lenni ez a darab. Persze jól jön a jelzésértékű, mégis kifejezetten ötletes (és sok asszociációt elindító) díszlet, vagy a feszültség oldására gyakran használt humor is – de közben az emlékezetes és elgondolkodtató dialógusok olyan súllyal, olyan keménységgel záporoznak ránk (főleg a feszesebb, éppen ezért hatásosabb második felvonásban), hogy félő, már nem bírjuk túl sokáig. Talán nem is kell, mert bár az Ascher és Zsámbéki pároson keresztül Beckett nem bővelkedik örömben, azért felcsillan valami. Nem túl sok, nem túl fényesen, még csak nem is biztosan: inkább csak bátortalanul a sorok között, mint ahogyan az élet is valahol arra bújik meg. Ugyan nincs okunk örülni, s ez a bizonytalanság is lassan felemészt minket, azért lehet, hogy nem hiába élünk. Legalább várunk Godot-ra.

 

 

Díszlet: Khell Csörsz

Jelmez: Szakács Györgyi

Mozgás: Horkay Barnabás e.h.

Dramaturg: Török Tamara

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil

Asszisztens: Tiwald György