Főkép

Elérkezett az utolsó nap, vége a mulatságnak! Miközben a napos időt ígérő égbolt alatt bandukoltam a Millenáris felé, azzal az érzéssel küszködtem, amit leginkább fesztiválzárásként tudok megfogalmazni. Ott vagyunk, jól vagyunk, de fél lábbal már mindenki hazafelé tart. Aztán mindez elmúlt, amikor beléptem a Gyerek(B)irodalomba, ahol J. Kovács Judit szórakoztatta a kicsiket és szüleiket. Nyilvánvalóan remekül szót ért a kicsikkel, akik nem csak tátott szájjal figyeltek rá, hanem vele együtt játszottak. Élmény volt nézni a körötte ülő csipet-csapatot.

 

A kötelező körök megfutása után (ruhatár, málha lepakolása) az tűnt fel, hogy mennyire kevesen töltik meg a standok közötti szabad részeket. Ez mondjuk nem lepett meg, hiszen minden évben így történik, és délutánra azért előmerészkedtek a kíváncsiak, bár nem voltunk annyian, mint szombaton.

 

A délelőtt zárásaként kiültünk a Kaláka koncertre, ami szokás szerint nagyon jó volt. Az évek során több ízben volt alkalmam látni őket, és még mindig megmelengeti a szívemet az a lelkesedés, az a belső plusz, amit hívhatunk hitelességnek, vitalitásnak, egyszóval az a tűz, ami a színpadon árad belőlük. A műsoron ezúttal erdélyi költők versei szerepeltek, de elhangzott egy Kányádi mese is. Sajnos nem maradhattunk végig, mert délre egy születésnapi programa mentünk.

 

Érsek Nándor és Sugár S. András az idén húsz éves a Scolar Kiadóról mesélt, miként indultak, hogyan gyarapodott a kiadványszám, milyen sikerek után lettek jól menő, rengeteg kiadványt megjelentető középkiadó. Ténykedésük elismeréseként nem csak a jelenlévők gratulációit zsebelhették be, hanem Göncz Árpád dicsérő szavait, aki levélben küldte el méltatását. Némileg emelkedett hangulatban távoztunk, és miután megnéztünk pár dedikálást, belehallgattunk Lackfi János előadásába a műfordításról. A számos személyes élménnyel tarkított előadás mindazon nehézségekről szólt, amivel egy fordító szembesül. A sűrűsődő lélekszám elől a szabadba távoztunk, ahol nemcsak a háborítatlan napsütést élveztük, hanem az erre járó családok zsivaját is. Békára vadászó csemetét ezúttal nem láttunk, ellenben páran megpróbáltak az aranyhalakkal és a vadkacsákkal közelebbről megismerkedni.

 

A következő program az Év Kiadója, valamint az Év Vidéki és az Év Fővárosi Könyvesboltja díj átadása volt, ami hagyományosan szakmán belüli elismerésnek számít. Bár nem volt teljesen felhőtlen a hangulat (köszönhetően a tankönyvkiadásban történteknek), azért úgy gondolom, még mindig egyfajta rangot és elismerést jelent, hogy a kollégák kiket tartanak a legjobbaknak.

 

 

Innen a Magvető standjához siettünk, mivel aznap délutánra tervezett interjúk egyikét Závada Pállal beszéltük meg, akivel rövid tanakodás után a Galéria egyik csendes zugában ültünk le. Ha már itt voltunk, akkor a szomszédos Műfordítók Egyesületének illetékeseit is mikrofon elé ültettük, mivel az ő munkájuk nélkülözhetetlen a jó olvasnivalóhoz, és kíváncsi voltam, ők miként látják a szerepüket, lehetőségeiket.

 

A Jaffa Kiadó két programját is felírtam magamnak, amelyek annak ellenére, hogy egymás után következtek, más-más teremben kerültek megrendezésre, így aki az elsőre volt kíváncsi, az azt kockáztatta, hogy a másodikra már nem fér be, és jobb esetben az ajtón kívülről élvezheti a műsort, mert ugyebár azért egyszerű könyvbemutatónál jóval többről volt szó mindkét esetben. Mivel a Badár Sándor–Horváth János duóval kezdtem, Galla Miklós festészetét csak kívülről nézhettem.

 

 

Egy rövid beszélgetés és egy tisztelgő búcsúkör után hazafelé indultam, magam mögött hagyva a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. Ami szép volt, jó volt és kicsit fura volt. Bár a miértekre nincs kielégítő magyarázatom, zárszóként következzen egy összegzés.

 

Az első benyomásom az volt, hogy szellősebbnek érzem a B épület belső terét. Darabra biztosan nem volt kevesebb kiadó, de vagy az elrendezéssel variáltak a rendezők, vagy valami más történt, de élhetőbb, átjárhatóbb lett a tavalyihoz képest. Jó húzásnak tartom a gyerekszekció új bejáratát, így érezhetően többen jártak arra. Biztos volt hangosbemondó, de megmondom őszintén, talán háromszor ha hallottam a négy nap alatt, szóval a hatásfokon még lehetne javítani. A két korábbi kisterem helyett egyrészt a gyerekszekció galériáján lévő termet hasznosították, másrészt pedig a B épület hátsó részének bal oldalán húztak fel egy szobát, ami nagyjából 40-50 ember befogadására volt alkalmas. Viszont ide olyan „sikerprogramok” kerültek, mint például Bodor Johanna vagy Galla Miklós könyvbemutatója, szóval az emberek vagy kintről kukucskáltak befelé, vagy csalódottan távoztak.

 

Sofi Oksanen népszerű díszvendégnek bizonyult, és persze a jól bejáratott szerzők sem unatkoztak dedikálás közben, de nem lehetett nem észrevenni a számos pályakezdő írót, aki egyedül üldögélt az asztala mögött – vagyis csak a szokásos történet játszódott el újra. A díszvendég Törökország kitett magáért, ami alatt nem csak a térítésmentesen osztogatott kávét értem, hanem a mindennap előadott cosplayerek akarom mondani népviseletbe öltözött emberek műsorára gondolok, no meg persze a kiállított tárgyakra, és persze arra az erőfeszítésre, hogy kicsit megismerjük a kortárs török írókat/irodalmat.

 

Üde színfoltot jelentett az Irodalom jelmezben felhívásra nevező szombati gyereksereg, akik fel s alá vonultak a fesztiválon, kedvenc olvasmányukat előadva, szavazásra buzdítva a nézőket. Nekem legjobban Emil és csapata tetszett, de a Harry Potter brigád sem volt rossz, bár őket korábban már láttam. Az előadások szokás szerint majd minden igényt kielégítettek, persze ezen belül voltak teltházas, illetve kimondottan elhanyagolt (5-6 fős) események, de ez így normális, inkább sokszínű legyen a fesztivál, mintsem csak tuti programokból lehessen választani. Ugyanez érvényes a fesztiválújdonságokra. Volt, amit már nagyon vártam, és volt, ami egyértelműen nem nekem szól. Ennek ellenére most mintha nem lett volna több tízezer példányban eladható bestseller kiadvány, amivel azért korábban még találkozhattunk. Egyébként úgy érzem, a kiadványok számát tekintve idén óvatosabbak voltak a kiadók.

 

Ami mindenképpen pozitívum, hogy a megszokottnál több embert láttam könyvvel a kezében hazafelé sétálni, és ahogy halottam, több helyen is a tavalyinál nagyobb volt a forgalom – ez akárhogyan nézem, örvendetes fejlemény. No meg szombaton már-már kicsinek bizonyult a Millenáris épülete, ha ez a tendencia megmarad, akkor pár év múlva ismét költözni kényszerül a rendezvény (Syma vagy BNV).

 

Az utolsó békeév – így kommentálta egy kedves ismerősöm a Fesztivált. Ezzel valamennyire kénytelen vagyok egyetérteni, mert a beszélgetések alapján úgy érzem, a jövővel kapcsolatban cseppet sem optimista hangulat uralkodott a rendezvényen. Remélem, az idei Könyvhéten már okosabbak leszünk…

 

A fotókért köszönet Vincze Balázsnak!