Jenny Downham: Amíg élek

„Soha nem fogok végezni a jelekkel. Az a hasadék a felhő közepén, amin áthullik a fény. Az a szemtelen madár, amelyik egyenes vonalban röpüli át az égboltot. Mindenütt jelek vesznek körül. Azok tartanak biztonságban.”

Pillanatok. Jelek. Emlékek. Ritkán fordul elő velem, hogy egy könyv annyira elgondolkodtat, olyan szinten velem marad a nap hátralevő részében, mintha végig tejszerű ködben bolyonganék. Itt nincsenek elnézések, nincsenek közhelyek, csak finom melankóliával átitatott lapok. Szomorú az eleje, szomorú a közepe, de a legszomorúbb a vége. Egy könyv, amit félbe kellett hagynom a reggeli csúcsban, mert ha még egy mondatot elolvasok, elkezdem itatni az egereket, akár egy pólyás. Nem könnyű olvasmány, mégis receptre írnám fel fásultság ellen. Konklúzió: egyszerűen szép volt. Jenny Downham Amíg élek című regényére gondolok.

Utazás közben – ha épp nem vagyok teljesen beletemetkezve valamibe – figyelni szoktam a környezetemet. Az elsuhanó tájat, a cipőket, az apró kiegészítőket, a kezekben forgolódó könyv borítókat, a fülhallgatókból kiszűrődő ritmusokat, a beszélgetés-foszlányokat, az egyenfáradtságot az arcokon. Mind ilyenek vagyunk, én is. Önmagunkba feledkező, sokszor a jelentéktelen gondjainkkal foglalatoskodó valakik. Nem mindig vesszük észre a lényeget, nem mindig látjuk meg a körülöttünk javában zajló életet, annak a lehetőségét, mikor ennek egyszer csak már nem leszünk részesei…

Tessa olyan, mint egy átlagos tizenhat éves. A nagybetűs első dolgok eljövetelét várja: szerelem, szex, bulik, (könnyű) drogok, bolti lopás etc. Tessa egyáltalán nem olyan, mint egy átlagos tizenhat éves. Listákat készít, hisz a jelekben, a pillantása vég nélkül a részleteken kalandozik. Tessa haldoklik, alig pár hónapja van hátra. Az élet akár a ringlispíl egyszerre lassul le, és gyorsul fel körülötte. Csonka családban él, a szülei helyett mégis inkább ő viselkedik felnőttként ebben az óvó, burokszerű kapcsolatban. Van egy kisöccse (Cal), aki a nyolc évesekre jellemző vakmerő komédiázással szemléli nővére lassú elsodródását. „Tegnap este, amíg együtt tévéztünk, ugrókötéllel összekötözte a lábamat az övével. Úgy néztünk ki, mintha háromlábú futóversenyen akarnánk indulni. Azt mondta: - Senki sem tud elvinni, hogyha hozzám vagy kötözve.”

Cinkostársának, egyben legjobb barátnőjének, a vagány Zoey-nak más jellegű kihívással kell szembenéznie… „És ő az egyetlen ismerősöm, aki úgy jár az utcán, mintha soha nem rabolnának ki senkit, mintha soha senkit nem szúrnának le, mintha a buszok soha nem hajtanának fel a járdára, mintha a betegségek soha nem ütnének be.”

Klisés húzásnak tűnik – az is –, mégse éreztem annak… mert hirtelen ennek az egész káosznak a kellős közepén, Tessa fennmaradó napjaiba belép egy fiú (Adam), aki előtt, és akin keresztül megnyílik egy új, ismeretlen világ. „Olyan érzés ránézni, mint a félelem. A szeme zöld és árnyakkal teli. […] Felém hajol és már tudom. Már tudom. Még nem történt meg, de hamarosan meg fog. A nyolcadik tétel a szerelem.”

Kevesen vannak, akik meg tudják magukban őrizni az őszinte gyermeki rácsodálkozás képességét. Arra a zsigeri, nyers szókimondásra gondolok, mikor előbb jár a száj és a szív, mint az agy – ám ezt utólag se bánja meg az illető. (Bár szerintem mindenki tud legalább egy ilyen embert mutatni a környezetében). Arról a típusról beszélek, akit pont emiatt lehet a legkönnyebben megsebezni, akit pont emiatt megtapos (majd) az élet. Tessa a birtokában van. Igazából már nincs vesztenivalója! „- Még mindig kapod azt a kezelést? – Már nem. – Szóval jobban vagy? – Nem. Figyelem, ahogy megértik. A szemükből indul, és onnan terjed át az arcukra, a szájukra. Annyira kiszámítható az egész. Nem fognak már semmit sem kérdezni, mert elfogytak az udvarias kérdések. Meg akarom mondani nekik, hogy nyugodtan odébbállhatnak…”

A ködfátyolszerű leírásokon, az ötletes szerkezeten és tördelésen kívül (a végére szó szerint elfogynak a sorok is), szerettem benne, hogy a téma súlyossága ellenére, néha humorral közelített. A kevés kórházi jelenetek egyikét például ugranom kellett, mert fizikailag rosszul lettem, de volt, ahol olyan eredeti színezetet adott amúgy drámai eseményeknek, hogy már-már – morbid módon ugyan – de mosolyognom kellett.

Végül, Rudolf Anna nevét külön ki szeretném emelni, nagyon tetszetős fordítást készített, a következő töredék is hűen mutatja: „…Én ébren fekszem és hallgatom, hogyan oltják el a villanyokat szerte a városban. Az elsuttogott jóéjt-kívánságokat. Az ágyrugók álomittas nyekkenését…”

Megjegyzés: A regényből mozifilm is készült pár éve. Néhol ugyan sántikál a történet, cserébe brit alkotásról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem akar a többi sziruphoz idomulni; és a gyönyörű helyszín – Brighton –, plusz a fotózás minden pici hiányosságért kárpótol. Szigorúan a könyv elolvasása után kell(ene) megnézni!