Főkép

Egy darabka nyolcvanas évek. Ez járt a fejemben, miközben az első magyarul kiadott Dylan Dog-kötet fekete-fehér oldalait lapoztam, s lassan beszippantott magába ezt a természetfeletti kacagás, ez a rémálmokkal telített móka. A főszereplő, Dylan Dog ugyanis magánnyomozó – ám nem szokványos ügyekkel foglalkozik: őt mindössze a bizarr, a szokatlan, a mindennapitól lényegesen távol álló esetek érdeklik (már az irodájának csengője is egy borzalmas sikolyként szólal meg). Elvállal mindent, amit a rendőrség elképzelhetetlennek, hihetetlennek, sőt, nevetségesnek tart, főleg, ha az ügyet egy szépséges, fiatal hölgy tárja elé. Segítségére van Groucho, az asszisztense, mindenese és barátja, aki amellett, hogy elszántan kerget mindenkit az őrületbe a rémes vicceivel (amiket természetesen még a legnagyobb káosz közepén is elkezd mesélni), valójában Groucho Marx-nak, a híres amerikai komikus színésznek képzeli magát.

 

Az élőholtak ébredése címet viselő első történetben rögtön egy furcsa haláleset után kezdenek nyomozni. Egy tudóst ugyanis megöltek, s bár tudjuk, hogy a feleség a tettes, ő váltig állítja, hogy a férje megtámadta, ezért kellett egy ollót szúrnia a szemébe – azonban abban is biztos, hogy a férje már a támadás előtt halott volt… Dylan, természetesen a bájos özveggyel együtt, útnak indul hát Skóciába, ahol az elhunyt dolgozott, hogy kiderítse, mi is lehet az igazság az ügyben. A Hasfelmetsző Jackben még ennél is szövevényesebb esettel néz szembe a nyomozó és rettenthetetlennek nem nevezhető barátja: London szívében szeánszot tartanak, ahol megidézik a címszereplőt, ám az ártatlannak ígérkező eset után egymás után halnak meg a szellemidézésen résztvevők. Vajon tényleg Hasfelmetsző Jack tért vissza halálából?

 

Nem feltétlenül nevezném a Dylan Dog képregényt a műfaj legzseniálisabbikának, ám azt nehezen lehet elvitatni tőle, hogy valami elképesztően szórakoztató. Tiziano Sclavi ugyanis egy olyan univerzumot teremtett, amely úgy táplálkozik korának (az első rész 1986-ban jelent meg) populáris kultúrájából (Lord Dunsany-től Romero zombijaiig), hogy közben nem fél parodizálni, nevetségessé, mintegy idézőjelbe tenni mindezt. A történetek bár látszólag a klasszikusnak is nevezhető B-kategóriás horrorok, misztikus krimik, vagy, hogy Olaszországnál maradjunk, a giallók természetfeletti irányvonalát követik, közben az egészet átjárja az a fajta önreflexív, iróniával gazdagon dúsított humor, amitől nem is akarjuk mindezt komolyan venni, inkább csak elmerülünk a zombik, vámpírok, vérfarkasok, kísértetek, rémálmok és hasonló szörnyűségek közé, ahol a magándetektív nőcsábász, társa félpercenként borzalmas poénokat ad elő, s olykor még nyomoznak is kicsit.

 

Ehhez a hangulathoz társulnak a fekete-fehér (még csak nem is szürkeárnyalatos) rajzok, amelyek elsőre meglehetősen furcsának tűnnek így közel harminc évvel az eredeti megjelenés után, de hamar meg lehet őket szokni, s egyébként is jól illeszkednek az eseményekhez. Az első történetet Angelo Stano, míg a másodikat Gustavo Trigo illusztrálta – mindketten alkalmazkodtak a műfaj sajátosságaihoz (erős és kifejező, de mégis gyakorta hatásvadász képi megoldások), miközben törekedtek a Dylan Dog kötetek egyedivé tételére is, aminek eredményeként megszületett ez nem túl részletes, inkább a főbb alakokra és körvonalakra koncentráló stílus (bár mintha a második kötetre mindez enyhült volna már). Itt ragadnám meg az alkalmat megjegyezni, hogy a hazai kiadásban található négy rajz magyar művészektől is; barátságos gesztus az efféle hommage.

 

Több mint háromszáz további Dylan Dog történet vár még hazai megjelenésre, s akkor még nem beszéltünk a többi kultikus olasz képregényről (fumettiről), kezdve például az itthon eddig mindössze hat kötetet megélt Dampyrral. Remélem, hogy a hazai, amolyan képregényes összefogásként megvalósult kiadás még jónéhány részt meg fog élni; ezért aztán tényleg mindenkit arra tudok bátorítani, hogy szerezzen be egyet az egyébként csak négyszáz példányban kiadott képregényből. Nehéz megjósolni, hogy kinek is fog tetszeni, viszont biztos, hogy aki megismerkedik Dylan Dog kalandjaival, az valami egészen különlegessel találkozik – de hát ki ne vágyna egy kis természetfeletti szórakoztatásra?