Főkép

Noha a Leviatán trilógia befejező része már nem az Ad Astránál jelenik meg, minden egyéb változatlan, s ez igaz a minőségre is: ifjúsági illetve alternatív történelmi/steampunk vonalon ez a három kötet a legjobbak közé tartozik. Az a legkevesebb, hogy a befejezés méltó az eddigiekhez, és még azoknál is izgalmasabb.

 

A történet ott folytatódik, ahol a Behemót című második rész véget ért. Sándor herceg, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse továbbra is a bálna-szerű, élő léghajó, a Leviatán fedélzetén utazik. Ott ő tulajdonképpen ellenségnek számít, minthogy az immáron kitört I. világháborúban Sándor elvileg a barkácsok (németek) oldalán állna – noha pont ők azok, akik a leginkább szeretnék holtan látni. A darwinista angolok (a barkácsok szemében szentségtörő) leleményének egyik roppant gyümölcse maga a Leviatán is, mely épp Szibériába tart titkos küldetésben. Céljuk megtalálni és felvenni Nikola Teslát, a különc zsenit, aki aztán a cselekmény egyik legfontosabb alakítójává lép elő. Félelmetes találmánya, a Góliát talán megfordíthatja a háború menetét – de épp úgy hozhat békét, mint tömegek halálát…

 

Ám miközben zajlik a háború, és Sándornak is ki kell vennie a részét a szövevényes diplomáciai játszmákból, a tizenéves főméltóságnak személyes problémái is akadnak. Kiderül ugyanis, hogy a Leviatán egyik katonája, másik főszereplőnk, Dylan, akit a legjobb, legmegbízhatóbb barátjának tart, valójában Deryn névre hallgat, közrendű leányzó – és szerelmes a hercegbe… Az, hogy Deryn fiúnak álcázta magát, és beépült a brit légierőbe, felségárulásnak számít, és akasztás jár érte (még akkor is, ha közben hősiességből leiskolázza katonatársait) – már amennyiben kiderül. De úgy felpörögnek az események, és a Leviatán olyan messzire száll, hogy jószerével senki rá sem ér, hogy ilyesmit észrevegyen.

 

Kicsit meglepő volt, hogy míg az első két kötet jellemzően egy-egy adott területen (az Alpokban illetve Isztambulban) játszódik, a Góliátban hőseink kis híján az északi félteke maradékát beutazzák. Eddig sem volt cammogós a tempó, de Westerfeld most aztán istenigazából odacsap: annyi kaland és életveszély vár Sándorékra, hogy az olvasó az utolsó oldalakig nem pihenhet meg egy pillanatra sem. A befejezés pedig lehetett volna akár klisés is, ha csak úgy, akárki írta volna ezt a trilógiát. Westerfeld azonban úgy adja azt, amit titkon vagy akár hangosan szurkolva az olvasó vár és remél, hogy mégsem válik nyálassá. „Egyszerűen csak” olyan véget írt, ami után végtelenül elégedetten teszi le az ember a könyvet (s ezt csak gazdagítja a bánat, hogy ott kell hagynunk ezt a pompásan felépített világot és emberi, szimpatikus hőseinket). Ilyen értelemben ez egy régivágású kalandregény, az a fajta, ami emel egy kicsit az emberen, amitől kap valamit, hogy jobban érezze magát. Hollywood az ilyeneket általában elrontja, de amúgy is párját ritkító könyv ez a mai, túlpörgetett ifjúsági irodalomban.