Főkép

Lemezboltok napja. Ha valaki külső szemlélőként először találkozik ezzel a szóösszetétellel, első blikkre valószínűleg összeszaladt szemöldökkel mered maga elé, és nem is érti, hogy pontosan miről is van szó. Vannak még lemezboltok? És ki vesz manapság egyáltalán lemezt? Vagy eredeti hanghordozót? Ez megint valami amerikai konzumerista sznobéria, ami megpróbál gyökeret verni itthon is? Bizonyos értelemben igen. De ez még bőven a jobbak közül való. A 2008-ban útjára indított, Magyarországon ötödik éve megrendezésre kerülő Record Store Day ugyanis a zene és a zenehallgatás ünnepe is egyben, aminek bizony komoly közösségépítő ereje van. Meg amúgy is: lemezboltba járni, bakeliteket böngészni, és ritkaságokat, vagy régi kedvenceket megvenni jó dolog.

 

Főleg, ha azt olyan körülmények között teheti az ember, mint az Almássy téri – a Neon Music nevű független lemezboltnak is otthont adó – Musiclandben. Az itteni srácok minden évben igyekeznek valami pluszt nyújtani az ide látogatóknak, hogy tényleg ünnepnek érezzék a lemezvásárlást. Idén elképesztő mennyiségű (és minőségű) koncerttel, külföldi fellépővel, ingyen matricákkal, promó cédékkel és kitűzőkkel készültek a szokásos szörp és süti, meg persze a főszereplő RSD-s kiadványok mellett. Utóbbiak esetében itthonra szerencsére még nem gyűrűzött be az a kedves gyakorlat, hogy néhányan rögtön nyitás után felvásárolják az egész készletet, különös tekintettel a ritkább darabokra, aztán egyből tolják is fel őket eBayre, természetesen dupla áron. Emellett, szintén hála istennek, a független lemezboltokkal és a bakelitgyűjtéssel kapcsolatos másik nagy probléma, a sznobéria sem jellemző az itthoni szcénára – itt mindenki segítő szándékkal fordul a másik felé, és a kezdő gyűjtőket és kocavásárlókat is szívesen fogadják. Olyan az egész, mint egy kisebb fesztivál, főleg a rengeteg koncertnek köszönhetően.

 

 

A fellépők sorát idén a Jacked romjain alakult Blahalouisiana nyitotta Mózner Laci és Schoblocher Barbara akusztikus szettjével, amiből rögtön két dolog is kiderült. Az egyik, hogy Barbinak még mindig eszméletlen jó hangja van, a másik pedig, hogy a dalaik így lecsupaszítva, feldolgozásokkal keverve is működnek. Bár a „hangos” dolgaikat szívesebben hallgatom, ez a rövidke csendesülős remek nyitányként szolgált, és a korai kezdés ellenére rengeteg embert vonzott be. A Blahalouisianát aztán egyből a nagy külföldi meglepetés, az új-zélandi/brit Veils frontembere Finn Andrews követte, aki kedvesen-szerényen eljátszott néhány régi és néhány új dalt a gitárján, és kellemes édes-bús hangulatot teremtett, miközben egyszer sem lépett ki a szomszéd srác szerepkörből. Ez a nyugodt melankólia úgy tűnt, nem csak nekem jött be, mert eddigre már a lemezbolt ablakaiban is fürtökben lógtak azok az emberek, akiknek már nem jutott elég hely odabenn. Andrews után a Sad Kolibries tagjaiból verbuválódott Spark the Hawk következett. Ők már teljes zenekari felállással, de még mindig alapvetően akusztikus csendesben nyomták végig a koncertet, aminek anyagát szinte teljes egészében az idei Meet Joey Boy című debütáló albumuk adta. A Spark the Hawk kellemes felüdülést jelentett a többi zenekar mellett a Magyarországon kevésbé meghonosodott slágeres indie folk zenéjével, a sokoldalú hangszeres megoldásaival (bendzsó, brácsa, harmonika), és a Modest Mouse-t meg a Decemberistset egyszerre megidéző hangulataival.

 

 

A Spark the Hawk után aztán végre elérkezett a „hangos” zenekarok ideje, a bolt felett lakó néni legnagyobb örömére. Négykor a több mint tízéves nyíregyházi Jurij (akiknek szintén volt exkluzív kiadványuk az idei Record Store Dayre a Vége Van EP formájában) adott hatalmas pofont a jószomszédi viszonyoknak, zárásként pedig az Ivan & the Parazol bontotta le a házat. Örvendetes, hogy egy, a Jurijhoz hasonló zenekar is fellépett ezen a napon, mert így legalább a jó értelemben vett „magyar alternatív” rockzenét is képviselte valaki a Lemezboltok Napján. Az Ivan & the Parazolról pedig csak annyit, hogy nem hittem volna, hogy ekkora helyen is teltházas aréna-koncertet tudnak adni. Az érdeklődők ekkorra már nem csak a Musiclandet, de az Almássy teret is megtöltötték, Ivánék pedig gondoskodtak róla, hogy még a szomszédos kerületekben is hallani lehessen róluk. Mindeközben pedig letoltak egy tényleg tökéletes bulit. Harminc percben, eszméletlen hangerővel, zsebkendőnyi helyen.

 

Az élő zene mellett egy dologról még mindenképp meg kell emlékeznem, mégpedig a koncertek között zenét szolgáltató DJ-kről. A főként a Gumipop holdudvarából kikerült lemezlovasok ugyanis alapvetően meghatározták az aznapi élményt – hol máshol hallhatna az ember olyan playlistet, amiben ilyen remekül megfér egymás mellett a Whitesnake, az Illés, a Black Mountain (!!), a Pavement és a korai Manic Street Preachers? Szuper volt a kontent, nagy köszönet érte.

 

 

Persze ezt olvasva biztos sokakban felmerül, hogy tulajdonképpen miért is fontos ez az egész? Nem fontos. Csak jó. Jó a lemezboltosnak, mert így még többen figyelnek fel arra, hogy bizony a mai napig gyártanak és árulnak fizikai hanghordozókat. Jó a zenészeknek és a kiadóknak, mert így még többen vásárolják a kiadványaikat, amik bár már rég nem jelentenek (elsődleges) bevételi forrást, azért még mindig fontos részét képezik a zeneiparnak. És persze jó a hallgatónak is, mert így olyan exkluzív kiadványokhoz juthat hozzá, amikhez másként nem, és mert egy befogadó közösség tagja lehet, amiben, így vagy úgy, de mindenkit a zene szeretete mozgat. Ha pedig valaki nem tudná, hogyan kellene hozzákezdenie ehhez az egész lemezgyűjtéshez, ugorjon le egy sima hétköznap a Musiclandbe, és kérdezze meg Petit, Ivánt vagy Tomit, aztán hajrá. Jövőre pedig ismét találkozunk április harmadik szombatján.