Főkép

Fülszöveg:

Nyolc hónappal a Yavini Csata után a Lázadó Szövetségnek kétségbeesett szüksége van egy új bázisra. Így amikor Ferrouz, a Candoras-szektor kormányzója szövetséget ajánl és menedéket kínál a lázadóknak - cserében a védelemért egy megszálló hadúrral szemben - a Szövetség Luke-ot, Leiát, Hant és Csubakkát küldi, hogy becsüljék fel az ajánlat értékét és segédkezzenek a tárgyalások lefolytatásában.

 

Azonban Mara Jade is a Candoras-szektor felé tart az öt renegát rohamosztagossal, akiket az Igazság Kezeként ismerünk. A küldetésük megtorolni Ferrouz kormányzó árulását és csapást mérni a Lázadásra...

 

Részlet a regényből:

Az utolsó hiperugrás nem tűnt egyszerűnek. Egy olyan kicsi csillagrendszerből indultak, amely nem szerepelt minden térképen, és egy még ennél is bizonytalanabb helyre érkeztek meg. Ám a Chimaera birodalmi csillagromboló fedélzetén szolgálók a Galaxis legjobbjai közé tartoztak, és a navigációs képernyőre pillantva Gilad Pellaeon parancsnok meg is állapította magában, hogy pontosan hajtották végre az ugrást.

Végigment a parancsnoki hídon, kinézett a Chimaera hosszú orrára, és azon tűnődött, vajon mi a magasságos szupernóvának kellett idejönniük? Birodalmi csillagrombolót irányított, egy vaskos páncélba burkolt, lenyűgöző fegyverzettel felszerelt óriást. A Birodalom hatalmának tekintélyt parancsoló szimbólumát. Még a Lázadók Szövetségének pimasz bajkeverői is kétszer meggondolták, mielőtt nekimentek volna egy ilyen hajónak.

A lázadók egyre hangosabban és erőszakosabban szállnak szembe a Birodalommal, Vader Nagyúr a vezetőik után kutat, hogy kiiktassa őket, és közben a Chimaera, a Birodalmi Központ minden szerelmére, utast szállít a Galaxis egyik eldugott sarkába! Felháborító!

– Kész őrület! – mormolta Calo Drusan kapitány a parancsnok mellé lépve, mintha a gondolatait visszhangozta volna. – Mégis, mit képzel rólunk a parancsnokság?

Saját érzései ellenére Pellaeon erőt vett magán, és diplomatikusan válaszolt:

– Számomra is különösnek tűnik, de biztos vagyok benne, hogy jó okkal kaptuk ezt a feladatot.

Drusan felhorkant.

– Bolond, ha ezt hiszi! A Birodalmi Központ fejnehéz lett a sok politikustól, hivatásos hízelgőtől és inkompetens hazudozótól. Az ésszerű megfontolásokat rég bedobták a legközelebbi hulladékcsúszdába.

– Kiintett az ablakon a csillagos űrre. – Szerintem valaki azzal próbálja lenyűgözni a politikustársait, hogy ő képes flottaegységeket küldözgetni ide-oda.

– Ez is meglehet, uram – mondta Pellaeon, miközben enyhe borzongás futott végig a gerincén. Drusannak általánosságban igaza volt azzal kapcsolatban, hogy merre tart a császári udvar, de ilyesmit még egy csillagromboló kapitányának sem illett hangoztatni.

Ugyanakkor ez esetben Drusan tévedett. A parancsuk nem a Birodalmi Központ valamelyik árnyas szegletéből érkezett. Persze, úgy tűnt, mintha onnan jött volna, mert úgy kellett tűnnie. Mindazonáltal, a kapitánnyal ellentétben a parancsnok nem vette készpénznek az utasítás látszólagos eredetét. Visszanyomoztatta, és bár valóban a Birodalmi Központ hivatalos csatornáin keresztül érkezett, valójában nem onnan eredt, hanem a Külső Gyűrű egy azonosítatlan pontjáról.

Drusan megosztotta a főtisztjeivel a titkosított eligazítás tartalmát, mely szerint Zaarin főadmirális tartózkodott ezen a bizonyos ponton – a birodalmi űr peremét járta körbe a Predominant csillagromboló fedélzetén.

Ez pedig arra utalt, hogy a Chimaera parancsai a főadmirálistól jöttek.

– Kapitány! – kiáltotta a szenzortiszt a jobb oldali vezérlőárokból.

– Érkező hajó. Most ugrott be a rendszerbe. A szenzorok szerint egy Kazellis-osztályú könnyű teherhajó.

Drusan halkan füttyentett.

– Egy Kazellis! – jegyezte meg. – Ritka madárka. Évekkel ezelőtt leállították a gyártását. Van azonosítója? – kérdezte.

– Igen, uram! – válaszolta a kommunikációs tiszt a bal oldali vezérlőárokból. – A kódválasz alapján az ott a Salaban’s Hope.

Pellaeon kérdőn felvonta a szemöldökét. Nem csupán megérkezett a rejtélyes utas, de ráadásul alig percekkel a Chimaera után érkezett. Vagy nagyon ért az időzítéshez, vagy nagyon szerencsés.

– Vektor? – kérdezte Drusan.

– Pontosan jobbra – felelte a szenzortiszt. – Nyolcvan kilométer.

Gyakorlatilag nem csupán pontos időben, de pozíció tekintetében is a megfelelő helyre érkezett. A teherhajó pilótája újabb centiméterekkel növekedett Pellaeon szemében.

Természetesen nem mindenki gondolta így.

– Mi a kriffet művel ez? – morogta a kapitány. – Fel akar kenődni a héjazatra, vagy mi?

Pellaeon odament a jobb oldali ablakhoz, és kinézett a csillagokra. A távolban egy fényalatti hajtómű izzott a csillagmezőben. Csakhogy ilyen messziről nem lett volna szabad látnia. Hacsak a pilóta nem gyorsított maximális sebességre. Ilyet viszont csak akkor tesz valaki, ha...

– Kapitány! – szólt hátra a parancsnok. – Javaslom, hogy rendeljen el harckészültséget! Az a hajó menekül valami elől.

Néhány pillanatig Drusan nem válaszolt, az űrt fürkészte, és tekintetével a közeledő teherhajót kereste Pellaeon válla felett. A parancsnoknak kényszerítenie kellett magát, hogy ne sürgesse. A kapitánynak végig kellett gondolnia a dolgot a saját logikája szerint.

– Riadó! – kiáltott fel végül Drusan. – Teljes harckészültség! – Ezután a kommunikációs tiszthez fordult: – Ellenőrizze újra az azonosító kódot! Hátha nem menekül senki elől, hanem nekünk akar jönni.

Pellaeon visszafordult az ablak felé, hogy elrejtse megrökönyödését, mielőtt a kapitány leolvassa azt az arcáról. Arra gondolt, hogy vajon Drusan tényleg képes őszintén hinni abban, hogy ha valakit esetleg meg is áldottak egy jó adag öngyilkos hajlammal, ilyen ostoba legyen? Még a legbolondabb lázadók sem próbálkoztak ilyen őrültséggel. Mindenesetre a kapitány paranoid feltételezése következtében töltődni kezdtek a turbólézerek, és aktiválódtak a pajzsok...

– Bejövő jel! – kiáltott fel a szenzortiszt. – Hat azonosítatlan hajó üldözőalakzatban a Salaban’s Hope mögött!

– Jöhetnek! – mondta mohón Drusan. A kapitány imádta, ha bevethette valami ellen a főlövegeket. – Turbólézereket teljes energiára!

Pellaeon elhúzta a száját. Mint mindig, Drusan ismét a standard eljárást követte. Ő azonban látta, hogy az általános eljárás nem fog működni. Mire a Chimaera felkészül a tüzelésre, a támadók utolérik és körbeveszik a zsákmányukat.

Egyszerűen csak be kellett volna indítani a fényalatti hajtóműveket, hogy elijesszék a teherhajó követőit, vagy legalábbis pillanatnyi megtorpanásra késztessék őket. Ráadásul, ha közelítenek, akkor előbb kerülnek a turbólézerek hatótávolságán belülre...

– Kapitány! Ha javasolhatom...

– Nem javasolhatja! – vágott közbe szigorúan Drusan. – Nincs időnk a harcról szőtt színes ábrándjaira!

– Kapitány! – kiáltott a kommunikációs tiszt. – A Salaban’s Hope jelentkezik! Odo Nagyúr hívja!

Pellaeon összeráncolta a homlokát. Odo Nagyúr a császári udvarhoz tartozott, és nem a Külső Gyűrűhöz. Mit keres egy udvari politikus ilyen messze a Birodalmi Központtól?

– Kapcsolja! – parancsolta Drusan.

– Igenis, uram! – Hangos kattanás hallatszott...

Dallamos hang töltötte be a parancsnoki hidat:

– Drusan kapitány! Itt Odo beszél. Ahogy ön is észrevehette, megtámadták a hajómat.

– Valóban, Nagyuram, és már töltjük a turbólézerütegeket – felelte Drusan.

– Remek! Kérhetem, hogy amíg felkészülnek a tüzelésre, addig is irányítsanak minden mozgósítható energiát a vonósugarakba és...

– Nem a legjobb ötlet, Nagyuram – figyelmeztette a kapitány.

– Ebből a távolságból a maximális erejű vonósugár komoly sérüléseket okozhat a hajója burkolatában.

– Irányítsanak minden mozgósítható energiát a vonósugarakba – ismételte meg Odo némileg erélyesebben –, és célozzák meg velük a két legszélső támadót!

– És ha... – Drusan hirtelen rádöbbent a parancs lényegére.

– Igenis, Nagyuram, értettem! Caln zászlós! Vonósugarakat a két szélső támadóra! Húzzák be őket!

Pellaeon visszafordult az ablak felé, a torka összeszorult. Az üldözők hajtóműveinek fénye már láthatóvá vált. Drusannak igaza volt a teljes erővel működő vonósugarakat illetően, és ezt nyilván Odo is tudta, amikor arra adott utasítást, hogy a támadóit fogják el helyette, így megrongálhatják vagy akár szét is téphetik őket.

Viszont ha a támadók hajója erősebb, mint ahogy Odo gondolta, akkor csak azt érik el a manőverrel, hogy az ellenség előbb kerül lőtávolba. A Salaban’s Hope így egyszerre kaphat lézersugarakat hátulról és két oldalról, és valószínűtlennek tűnt, hogy képes háromfelé védekezni. A pajzsgenerátor aligha birkózhatott meg ekkora terheléssel. Pellaeon halk sziszegéssel fújta ki a levegőt, és várta a fejleményeket.

A két szélső hajó hirtelen erőszakos rángatózásba kezdett, nyomvonaluk megcsavarodott, mint a csillagszóróé, amivel egy gyerek körözni kezd. – Szélső hajók elfogva! – jelentette a vonósugár-tiszt. – Behúzzuk a támadókat!

– Sérülések? – kérdezte a kapitány.

– A műszerek szerint semmi, uram – válaszolta a szenzortiszt.

– Értem – biccentett Drusan. – Erről ennyit – szólt oda Pellaeonnak.

– Legalább nem tudnak rálőni a Salaban’s Hope-ra – mutatott rá a parancsnok. – Ilyen kényszerspirálokkal nem.

– Nehéz úgy célba venni bármit is – ismerte el a kapitány némi vonakodással a hangjában –, de nem lehetetlen.

Ekkor Pellaeon hirtelen megértette a taktika lényegét. Odo nemcsak azért lövetett rá vonósugárral a két szélső támadóra, hogy széttépesse őket. A Chimaera vonósugarainak fogságában az ellenfelei sokkal nehezebben célozhatták be, miközben ő...

Pellaeon még végig sem gondolta, amikor a Salaban’s Hope felől lézernyalábok villantak két irányba, és darabokra robbantották a két elfogott üldözőt.

A szétterjedő törmelékfelhők kiszabadultak a vonósugarak szorításából, mire eleresztették a nagyobb roncsdarabokat, amelyek így a megmaradt négy üldöző útjába kerültek.

– Turbólézerek feltöltve – jelentette a tüzértiszt.

– Célozzák meg a támadókat! – vakkantotta oda Drusan. – Feltéve, hogy még van mit megcélozni. Szóljanak a hangártiszteknek, hogy készüljenek fel a hajó fogadására!

– Ha ez az Odo a császári udvarból jött is – morogta Pellaeonnak –, legalább úgy tűnik, tudja, mit csinál.

– Igen, uram – felelte a parancsnok. – Átvegyem, amíg lemegy és fogadja?

Drusan kelletlenül fintorogva válaszolt:

– Szerencsére túlságosan lefoglal a szemét eltakarítása, és nincs időm látogatókat fogadni. Maga megy. Vezesse ki a hangárból és szállásolja el, ahogy az szokás! Mondja meg neki, hogy személyesen fogom üdvözölni, amint előkészítettem a következő ugrást!

– Igenis, uram! Talán még azt is kiszedhetem belőle, hogy hová visznek a titkos pályaadatok, amelyeket kaptunk.

– Ne reménykedjen, parancsnok! Az udvar szereti megtartani magának a kis titkait. – A kapitány intett egyet. – Leléphet!

Pellaeon még sohasem részesülhetett abban a kétséges megtiszteltetésben, hogy a hajóján fogadhatta a császári udvar egyik tagját. Hallott már sokféle történetet a nemesek arroganciájáról és arról, hogy mindent szeretnek, ami drága vagy ritka. Emellett arról is, hogy talpnyalókból álló színes kísérettel járnak mindenhová.

Odo Nagyúr meglepetést okozott. A hajójához csatlakoztatott dokkolóalagútban felbukkanó, idős és törékenynek tűnő férfi nem drága és színes szöveteket viselt, hanem egyszerű pilótaruhát. Mögötte egy másik ember érkezett – vagy legalábbis Pellaeon embernek vélte – szürke és vörös, csuklyás öltözékben, fekete kesztyűben, csizmában és köpenyben, arca előtt egy pantomimművész fekete fémálarcával.

Ennyien szálltak ki. Ha Odo Nagyúr hozott magával kíséretet, akkor azt a hajójában hagyta.

Pellaeon a biztonság kedvéért várt, míg végül a pilóta intett egyet, és a zsilip bezárult mögöttük. Még kivárta, amíg a döndülés visszhangja elül, azután odalépett és meghajolt.

– Odo Nagyúr! – szólította meg azt remélve, hogy a látogató nem veszi zokon, ha vét az udvari etikett ellen. – Gilad Pellaeon parancsnok vagyok, a Chimaera birodalmi csillagromboló harmadtisztje. Drusan kapitány megkért, hogy üdvözöljem önt, és tájékoztassam, hogy tiszteletét teszi önnél, amint a hajóhídon végzendő teendői lehetővé teszik.

– Köszönöm, parancsnok! – válaszolta Odo ugyanazon a dallamos hangon, amelyet Pellaeon korábban is hallott a parancsnoki híd hangszóróiból. A hangot ezúttal kissé eltompította az álarc, amelyen, mint azt Pellaeon felfedezte, nem volt szájnyílás, de még szemnyílás sem. Odo vagy átlátott valahogyan a fémen, vagy képernyő volt a maszk belsejében. – Úton vagyunk már?

– Igen, uram – felelte Pellaeon, közben a biztonság kedvéért lopva a legközelebbi állapotjelző panelre pillantott. – Úgy emlékszem, az engedélyekkel együtt érkezett kódolt pályaadatok tízórás utazást jeleztek.

– Pontosan – erősítette meg a nemes. – Remélem, megbocsátják, hogy váratlanul felbukkantam. Látogatásom okának és kilétemnek titokban kell maradnia.

– Nincs szükség magyarázatra, Nagyuram – bizonygatta Pellaeon.

– Hallottam már, hogyan zajlanak az udvar ügyei.

– Valóban? Kiváló. Később talán elmondhatná, mi mindent hallott.

Pellaeon érezte, hogy akarata ellenére a homlokát ráncolja. Vajon Odo csak ugratta? Vagy tényleg nem ismeri az udvari eljárás és viselkedés nüanszait?

– Remélem, előkészítették a szállásomat – jegyezte meg Odo témát váltva. – Hosszú és veszélyes út áll mögöttem. – Bólintott egyet, és hozzátette: – Ha már itt tartunk, köszönöm a segítségüket!

– Megtiszteltetés, hogy segíthettünk, Nagyuram – válaszolta Pellaeon, és egy másodperc töredékéig eltűnődött rajta, vajon megemlítse-e, hogy a taktikát Odónak köszönhették. Végül úgy döntött, inkább nem teszi. A birodalmi flottának nem tett volna jót, ha elismerik, hogy egy a hajóra látogató civil jobb tervvel állt elő, mint a kapitány. – És igen, a szállását előkészítettük önnek és pilótájának. – A pilótára pillantva kérdőn megemelte egyik szemöldökét. – Hogy hívják?

A férfi Odóra nézett, mintha engedélyt kérne, hogy megszólaljon. Miután nem kapott választ, ismét a parancsnok felé fordult.

– Hívjon csak Sorrónak! – mondta. A hangja ugyanolyan öregnek és fáradtnak tűnt, mint az ábrázata.

– Örvendek a találkozásnak! – üdvözölte őt is a harmadtiszt, azután ismét a nemeshez fordult: – Kövessenek, uraim, megmutatom a szállásukat.

Pontosan kilenc és háromnegyed standard órával később Pellaeon mindenképpen a parancsnoki hídon akart lenni, még ha nem is volt szolgálatban.

A nagy kíváncsiság puszta időpocsékoláshoz vezetett, mivel a Chimaera egy teljesen jelentéktelen bolygó sötét oldalán bukkant fel. A jellegtelenül sárga nap éppen kibukkant a planétakorong pereme mögül, és a fénye eltakarta a hasonlóan jellegtelen csillagok egy részét.

– Ennél többet nem is fogunk látni – jegyezte meg Drusan rosszkedvűen.

– Az a parancs, hogy itt várakozzunk Odo Nagyúr visszatérésére.

– Már el is indult – mondta Pellaeon, és kimutatott az ablakon a Salaban’s Hope-ra, amely ebben a pillanatban húzott ki a csillagromboló hosszú orra alól. A gép elindult a bolygó felé, a fúvókái fénye eltompult egy pillanatra, amikor átlépte a légkör határát, azután el is tűnt a tisztek szeme elől.

– Mit gondol az álarcáról? – vetette fel Drusan.

Pellaeonnak némi erőfeszítésébe került, hogy elvonja a gondolatait a hollétük rejtélyéről, és átváltson a nemes kilétének rejtélyére.

– Bizonyára nem akarja, hogy bárki is megtudja, ki is ő valójában – felelte.

– Vagy hogy mi is ő valójában – jegyezte meg Drusan. – Utasítottam a Környezetellenőrző Szolgálatot, hogy ellenőrizzék a szállásából kiáramló levegőt, és úgy vélem...

– Mit csinált? – szólt közbe döbbenten a harmadtiszt: – Már elnézést, uram, de a parancsaink egyértelműen kitérnek arra, hogy Odo Nagyúr akármit tesz, nem avatkozhatunk be, nem akadályozhatjuk őt, sőt még csak nem is kérdezhetünk tőle.

– Egyiket sem tettem – mordult rá a kapitány. – A hajó rendszereinek ellenőrzése a feladataim közé tartozik.

– De...

– Egyébiránt nem jutottam vele semmire – folytatta Drusan fintorogva. – Ötven különféle faj biojelzői jönnek ki belőle, és ebből nyolcat a számítógép nem ismert fel.

– Talán az álarcából jönnek – mormolta Pellaeon visszaemlékezve a kis, párhuzamos résekre az arccsont feletti részen. – Amikor először láttam, úgy véltem, hogy az arcrészen a rések pusztán dekoratív elemek.

– Nos, valószínűleg telepakolták őket biojelzőkkel. Ravasz a fickó. Mindenesetre bármit is csinál itt, hamarosan vihetjük viszsza a hajójával együtt oda, ahol találtuk.

– Kivéve, ha azt akarja, hogy máshova vigyük – mutatott rá Pellaeon.

– Mire kellünk neki egyáltalán? – kérdezte a kapitány. – Van saját hajója és pilótája. Hadd menjen a saját útjára! – Hangosan fújt egyet, és hozzátette: – Semmi értelme itt ácsorogni és várakozni. Visszatérek a szállásomra, és magának is ezt javaslom, parancsnok.

– Igen, uram! – válaszolta a harmadtiszt. Még utoljára kipillantott a bolygóra, azután követte a feljebbvalóját.

 

A Kiadó engedélyével.