Főkép

Bridget Jones harmadik kalandját messze megelőzte a híre: amikor tavaly, jó tizenöt évvel az első két rész megjelenése után felröppent a hír, hogy jön a folytatás, az olvasók egy része elszörnyedt, más része rókabőrt kiáltott, megint más része epekedve várta a jól ismert szingli újabb csetlés-botlásait a randizás terepén. Azzal a hírrel már nem igazán tudtak mit kezdeni, hogy Bridgetünk bizony az elmúlt évek során idősebb lett – épp annyi évvel, amennyi eltelt. Márpedig egy ötvenegy éves – isten ments, hogy középkorúnak nevezzük – hölgyemény romantikus kalandozásairól sokkal kevesebben szeretn(én)ek olvasni, mint egy harmincöt éves szingliéről. És akkor még hátra volt az igazán nagy bomba…

 

Tavaly egy – ha jól emlékszem, szeptemberi – napon majd’ felrobbant az internet a hírre: Mark Darcy halott. Igen, Mr. Tökéletes, aki úgy szerette Bridgetet, ahogy van, nincs többé. Ami, valljuk be, valóban sokkoló, ám ha jól belegondolunk, szükséges fordulat, mi több, az egyetlen elfogadható fordulat, ami visszatereli Bridgetet a randizás terepére. Mert hát most őszintén, a második rész haj’de romantikus „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezése után hogy lehetne folytatni? Bridget és Mark rózsaszínű felhőkkel pettyezett közös élete maximum néhány DVD extra erejéig érdekes, egy könyvet megtölteni vele nem lehet, a válás pedig nem opció. Már csak azért sem, mert ha Mark Darcy ott van valahol a képben, akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy újra egymás karjaiban kössenek ki. Ez a fájdalmas lépés volt az egyetlen, ami a szememben úgymond legitimálta a folytatást – így legalább az esély megvolt rá, hogy ne teljesen ugyanazt olvassuk. (Más kérdés, hogy Colin Firth „hiánya” a filmváltozat létjogosultságát alapjában kérdőjelezi meg.)

 

Bridget tehát egyedül van, immáron négy éve neveli két tündéri kisgyerekét, Billy-t és Mabelt (két miniatűr Mark Darcy) és szép lassan begubózik. Egyfelől teljesen érthető, másfelől nyilván véget kell vetni neki – jönnek is a jó barátok, akik épp olyan lököttek, ám szerethetők, mint régen, hogy visszatereljék a húspiacra. Ami ötvenévesen még nagyobb megrázkódtatás, mint másfél évtizede volt – s nemcsak Bridget kora, hanem az időközben életünk számos területét gyakorlatilag teljesen átformáló technika miatt is. Hisz hol ismerkednek manapság az emberek? Bárokban? Ugyan! Munkahelyen? Csak-csak, de hát Bridgetnek olyan nincs. Az ismerősök által szervezett „tuti partikat” meg hagyjuk, így is eléggé bicskanyitogató, hogy vannak „barátok” akik nem átallanak még egy özvegyre is megjegyzéseket tenni, amiért nem talált még újabb pasit. Marad a net. Igen ám, de emlékszünk jól, mekkora technikai analfabéta Bridget. Képzeljék csak el, mi történik, ha ez a tömény szerencsétlenség, aki még a videó programozását sem volt képes két kötet során megtanulni, beszabadul a netes társkeresők, a twitter, az okostelefon világába! A szörnyülködéssel elegy kacagás legalábbis garantált, bár olykor azért felmerült bennem, hogy az ördögbe tudja Bridge életben tartani a két gyerekét a modern világban, ha valóban ennyire esetlen.

 

De életben tartja őket, és ez a legfontosabb. Bár a regény középpontjában Bridget párkeresése áll, a kötet legjobban eltalált részei a gyerekekről és a boldog családi életről (avagy annak hiányáról) szólók. Noha kezdettől rém érdekesnek találtam a kiindulópontot (tán nem túlzás azt mondani, hogy emiatt olvastam el), tartottam tőle, hogy mit is kezd Fielding Mark halálával – hogy az a csacska, ostobácska, vicces hangnem, ami Bridget Jones sajátja (és ami azóta valóban popkulturális jelenség lett, megfosztani tőle a főhőst igazi öngól lett volna) hogy bír el a gyásszal. Mert legyen bármekkora komika Bridget, van, amit nem lehet elviccelni. Ugyanakkor azt is reméltem, hogy a könyv nem csap át a Mr. Tökéletest sirató, megható-romantikus nyálregénybe. Nos, nem hittem volna, hogy ilyet valaha leírok, de Helen Fielding ezt a részét tökéletesen oldotta meg – Bridgetnek van két gyereke, akikről gondoskodnia kell. Nem eshet szét. Ennyi. És ettől lesz annyira életszerű, hogy az néha fáj. Mert olyan kis esetlenül és mégis annyira elszántan próbálja tartani magát és elfojtani a bánatát, ahogy valószínűleg mindenki tenné hasonló helyzetben. Mert a kölyköknek enni kell adni, a fejükről le kell hámozni a tetveket, a leckének el kell készülni, és ez egyszerűen nem engedi meg, hogy az ember szétessen és vinnyogó kisbabaként dagonyázzon a gyászban. Pedig természetes része kéne legyen ez is a folyamatnak, ami a továbblépéshez kell – egy ponton el is jön az összeomlás, de szerencsére akkor már kéznél a váll, amin sírni lehet.

 

Sokfelől érte és valószínűleg még éri is támadás a regényt – s nem csak azért, mert Fielding kiírta a legszimpatikusabb szereplőt. Egyesek nehezményezik, hogy Bridget nem változott semmit egykori önmagához képest – valóban nem túl sokat, de a lényeges dolgokban helytáll, és most őszintén: nem azért szeretjük, mert olyan, amilyen? Egy megkomolyodott, önmagából kifordult Bridgetről vajon szívesebben olvasnánk? Akadt, akinek szúrta a szemét Bridget meglehetős gondtalansága, már ami az anyagiakat és az életszínvonalát illeti – hát, olvasás közben nekem is bökte a csőröm, hogy de jó dolga van ennek a nőnek: nem kell dolgoznia, egész nap otthon olvasgathatja a magazinjait (írogat valami forgatókönyvet, de csak amúgy Bridgetesen), van gyerekcsősze, bejárónője, a kölykök magániskolába járnak és láthatóan nem esik nehezére dobálózni a többszáz fontokkal csak úgy. De hát tudjuk, hogy egy gazdag és menő ügyvéd hagyta őt özvegyen, aki gondos apához méltón jó előre bebiztosította családja jövőjét – így aztán ez esetben az lenne a hiteltelen, ha Bridget hirtelen anyagi gondokkal küzdene. Mások az írónő szemére vetik, hogy főhőse bőven középkorú létére „felháborítóan” sok gondolatot pazarol a szexre – itt azért vissza kell fognom magam, hogy ne írjak semmi sértőt, de most komolyan, a huszonegyedik században még téma, hogy ki mennyi idősen milyen intenzíven élhet nemi életet? Megint mások egyenesen azt sérelmezik, hogy Bridget új életet akar kezdeni, és ha már elvesztette Mr. Tökéletest, nekiáll, hogy felkutassa a második Mr. Tökéletest – mintha azt várnák, hogy tisztes özvegyasszonyhoz méltón örökre feketében járjon és sirassa az elveszett boldogságot…

 

A Bridget Jones naplója a maga korában forradalmi jelentőségű mű volt – nem csupán útjára indított egy divathullámot, de hivatkozási alap lett, egy létező társadalmi jelenség leképezése, számos fiatal nő „bibliája” és egy egész szingli-korosztály úgymond „mentőöve”. A Bolondulásig alcímet viselő harmadik rész vetette hullám valószínűleg elmarad ettől, noha nem kevésbé jelentős a mondanivalója: Soha ne add fel! Ez az újrakezdések könyve, ami megmutatja, hogy teljesen mindegy, hogy elszálltak az évek, hogy a lehető legkegyetlenebb módon elvették tőlünk a boldogság lehetőségét, hogy úgy érezzük, a kénköves poklot járjuk nap mint nap, amikor az üres ágyra nézünk, mindig van tovább. És ez sokkal, de sokkal több, mint a női magazinok trendi cikkei arról, hogy „az ötven az új harminc”. Mert nem csak erről szól. Nem csak korokról, botoxról, fiatal, lélegzetelállító testű fiatal fiúkról és neten rendelt ruhákról, hanem valós tragédiák feldolgozásáról és a továbblépésről. És arról – még mindig –, hogy a boldogság mindenkinek kijár: legyen bár harminc vagy ötven, sovány vagy kerek, okos vagy hebrencs, szingli vagy özvegy, anyuka vagy harcos feminista.

 

(És bár nem szeretném lelőni a poént, ezért szigorúan név nélkül, de annyit mondhatok, ha a filmstúdiók istenei is úgy akarják, Fielding még a Colin Firth nélküli filmváltozat sokkjáért is kárpótol minket egy picit – de csitt, én nem mondtam semmit!)