Főkép

Mit tennél, ha valaki közölné veled: egy hét van hátra az életedből? James Lavelle atya pontosan ezzel a problémával szembesül, amikor egy vasárnapi gyónáson egy férfi egy hét haladékot ad neki a dolgai elintézésére, ugyanis azt állítja, a következő vasárnap meg fogja ölni. Azt is elmondja, hogy személyesen az atyával nincs problémája: azért fog meghalni, mert ártatlan. A férfit ugyanis gyermekkorában egy pap éveken keresztül molesztálta, szörnyű lelki sebeit már nem bírja tovább viselni, ezért tenni akar valamit – ám mivel az őt bántalmazó pap már meghalt, egy ártatlant fog eltenni láb alól: Lavelle atyának magára kell vennie a halott paptársa bűneit, és annak ellenére kell meghalnia, hogy semmit sem tett. Az atya pedig a következő hét folyamán sorra látogatja annak a kis falunak a lakóit, ahol él, egymás után szembesül a bűnnel és az emberek vétkeivel, s lassan rádöbben, hogy mindenkinek lenne indoka végezni vele.

 

Létezik egyáltalán ezen a világon még ártatlan ember? Lavelle atya szüntelenül próbálja kutatni, miközben segíteni szeretne a lelkileg bajba jutott helyieken, de mindenhol csak még több bűnnel, még több erkölcstelenséggel, és ami a legszörnyűbb, még több közönnyel szembesül. Az emberek ugyan látják saját gondjaikat, mégsem akarnak tenni ellene, inkább másokat szidalmaznak. Az atya pedig bár eddig is tisztában volt azzal, hogy a falu lakói milyen életet élnek, rá kell ébrednie: eddig nem akart ezzel a problémával foglalkozni, inkább csak homokba dugta a fejét, hogy ne kelljen érdemben segítenie. Ha nem is volt tudatos ez a gondolat, elnézte a helyieknek a bűneiket, mint a jószívű apa gyermeke csínjait – ám fokozatosan ráébred, hogy ez nem más, mint gyávaság, és ha jó pap, vagy akár csak jó ember akar lenni, minden erejével ezen kell munkálkodnia. Persze a rejtélyes férfi sem marad tétlen a hét nap alatt, fokozatosan gyötri a papot, hogy az még élesebben és tisztábban szembesüljön saját és embertársai gyarlóságával.

 

Azonban Lavelle atya minden vétkével együtt is jószívű és megértő ember, akinek szíve mélyén, ha felülemelkedik természetén (dühkitörésein és alkoholizmusán, amit a papi pályával maga mögött hagyott), jóság lakozik, és nem fél ezt megmutatni a „nyája” körében. A falu azonban mintha immunis lenne mindenre, akárcsak mi magunk, amikor a tiszta lélek apró fellángolásával találkozunk. Kigúnyolják, sértegetik a papot, nem veszik komolyan sem munkáját, sem fáradozásait, pedig talán általa ők is jobb útra térhetnének. A kannibalizmusért elítélt kamasztól kezdve a házasságtörését előre bejelentő feleségen át a vagyonos üzletemberig, akinek bár mérhetetlen mennyiségű pénze van, még a házvezetőnője is elhagyta: ők lakják ezt a kicsiny falut, melynek Lavelle atya a pásztora, ők szorulnának megváltásra – ezért talán az ő bűneikért is vezekel a pap, amikor elérkezik a következő vasárnap, a kihirdetett halálának napja.

 

John Michael McDonagh nem fukarkodik a morális kérdésekkel, a falu lakosságán keresztül reflektál az emberi bűnre, az atya figuráját középpontba állítva keresi az ártatlanságot – ám mindezt kiváló párbeszédekbe csomagolja, és egy csipetnyi angol humort is hozzáad, amitől a vártnál is jobban szórakozunk a Kálvárián. A témafelvetés persze engem már alapból megnyert magának, ehhez társult az is, hogy szerencsére nem a (papi) pedofíliára hegyezi ki a történetet (a témában ajánlott az egyébként sok szempontból rokon A vadászat), a bűnnel magával foglalkozik, függetlenül attól, hogy ki követte el. Nem a történésekre és az eseményekre koncentrál: a lelki oldalát mutatja meg mindennek. Miközben Lavelle atya körbejárja a falut, mint stációkat a kálvárián, rádöbbenése az emberek vétkeire legalább annyira fájdalmas, mint amennyire őszinte és hiteles az utána következő bűnbánata – a katartikus finálé pedig annak ellenére döngöl a földbe, hogy az epilógusnak tekinthető befejező jelenet teljesen felesleges.

 

Amiért mégsem tudok szuperlatívuszokban nyilatkozni a Kálváriáról, az a fő történetszál gyenge dramaturgiája. A kriminek is tekinthető vonulat teljesen súlytalan, akárki lehet a faluból a gyóntatófülkében beszélő férfi, a befejezésben is csak ráböknek valakire: ezért aztán elmarad minden érdemi feszültség és izgalom, s ami problémásabb, az ezt övező erkölcsi kérdések (például a hitről) is jóval kisebb szerephez jutnak. Eme apró hiányérzetemtől függetlenül az viszont biztos, hogy Brendan Gleeson egyenesen zseniális a főszerepben, és a rajta keresztül bemutatott társadalomrajz is közel hibátlan, úgyhogy azt hiszem, ennél jobb nyitófilmet nem is találhattak volna a 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválra – bár egyelőre nem vagyok arról meggyőződve, hogy a Kálvária moziforgalmazásba is fog kerülni, mindenképpen érdemes megnézni, ha adódik rá lehetőség. Addig is el lehet gondolkodni, hogy vajon mi mit látnánk magunk körül, ha csak egy hetünk maradna hátra az életből…