Főkép

Korzika a felszínen csodálatos turistaparadicsom: mesés tengerpartok, luxusvillák, jómódú emberek, akiknek az a legnagyobb problémája, hogy elmenjenek-e a partig fürödni, vagy inkább a saját medencéjükbe csobbanjanak. Azonban ennek a gyönyörű szigetnek van egy másik oldala is: ugyanis a korzikai, francia többség mellett egy igen tekintélyes bevándorló réteg is él Korzikán – főleg észak-afrikai, elsősorban marokkói származású családok (sőt, portugálok, olaszok és spanyolok is) –, akiknek sem jelentős jövedelme, sem igazi társadalmi megbecsülése nincs. Ebben a konfliktusokban gazdag környezetben él a kamasz Aziz, aki családjával együtt villákat takarít – azonban egy bulizós este folyamán jó ötletnek tűnik, ha barátaival visszamennek az egyik villába, és kicsit kitombolják magukat. Ám az éjszaka után a tulajok rájönnek, hogy kifejezetten értékes dolgok tűntek el a házból…

 

Rég találkoztam olyan filmmel, amit a megtekintés közben (és után) folyamatosan át kell értékelnem magamban, annyira nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e az, amit látok. És itt elsősorban nem a képi világra vagy a hangulatára gondolok (néhány bicsaklástól eltekintve ugyanis az nagyon érdekfeszítő és izgalmas) – tartalmilag nem tudom hova tenni a látottakat. Az Apacsokat nézve nagyon sokáig abban a hitben voltam, hogy Thierry de Peretti rendező etnikai síkra szeretné terelni a történetet, és arra próbál rávilágítani, hogy mennyire káros és szörnyű is az általánosítás, a másik népcsoport lenézése, diszkriminálása. Bár tényleg így van, mégsem ezzel kezd el foglalkozni: sokkal inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a világon mindenhol (most éppen Korzikán) élnek olyan népcsoportok és közösségek, akiknek körülményei és lehetőségei jóval korlátozottabbak a felső- vagy akár a középosztály tagjaihoz képest (érdekes megfigyelni, hogy a jómódú fiatalok minden megjelenésükkor buliznak, jól érzik magukat, vagy épp telefonjukat bújják, míg a szegényebbek más problémákkal vannak elfoglalva), ezáltal teljesen máshogy kénytelenek keresni a boldogulásukat, mint azt a „felettük” állók elvárnák. Ekkor pedig teljesen mindegy, hogy melyik rétegnek milyen a bőrszíne.

 

Miután végre tisztáztam magamban mindezt, azzal a problémával szembesültem, hogy nem értem a bemutatott karaktereket. A négy főszereplő közül ugyanis egyedül Aziz motivációit és szándékát ismerjük meg: figyelemmel kísérhetjük lassú összeomlását, ahogy a tisztességesen élni vágyó kamasztól kezdve eljut néhány rossz döntés után a szörnyű kétségbeesésig – ez a folyamat pedig elvezet oda, ahonnan már nincs visszaút. Társainak tettei azonban közel sem ennyire világosak: ugyan ők is magukba roskadnak, de számukra mindig fennáll a választás lehetősége (onnantól kezdve, hogy már maga a lopás is erősen kérdéses, amikor MacBook várja otthon őket) – ettől lesz az Apacsok (a kifejezés egyébként a bevándorló, fiatalkorú bűnözőkre utal) olyan dühítő és zavarba ejtő is egyszerre. Csak sodródó fiatalokat látunk, akik mindenféle cél és előrejutási vágy nélkül élik az életüket, ezáltal pedig de Peretti tökéletes (mi több, hiteles és őszinte) képet rajzol elénk a kétségbeesés szélén élő társadalmi csoportokról. Ráadásul a briliáns utolsó jelenet gondoskodik arról, hogy még nagyon sokáig ne tudjuk kiverni a fejünkből ezt a filmet…

 

Borjana igazi álmodozó fiatal nő – kár, hogy 1979. Bulgáriájában nem kifejezetten támogatják az ilyesmit, főleg, ha az édesanyja maga is inkább párttag, mint gondoskodó anya. A fürdőszobában kortyolgatja a kóláját dohányzás közben, miközben reménykedik, hogy egyszer, valahogy, szerelmével együtt ki tudnak szökni Nyugatra. Amikor már éppen megvalósulni látszik a cél, kiderül, hogy Borjana várandós, így pedig már nem merik vállalni a nehéz utat. A nő bár megszüli a gyermeket, álmainak megrontójaként sosem tud igazi szeretettel közeledni a lányához; a helyzeten pedig az is súlyosbít, hogy Viktoria a Győzelem napján született – köldök nélkül. Ezért aztán sokáig a bolgár pártfőtitkár legbecsesebb kincse: minden egyes szavára ugranak, és bármit megtehet vagy -kaphat, amit csak akar. Azonban amikor elérkezik a rendszerváltás, a hirtelen jómódnak vége szakad – Borjana viszont mintha hirtelen feltámadna mély depressziójából, újra élni kezd, függetlenül attól, hogy ezzel mennyire bántja meg a családját.

 

A film (ami egyébként annyira friss, hogy az idei Sundance-en debütált) lényegében három részre tagolható (archív felvételek választják el egymástól az egységeket); három, valamelyest eltérő stílussal és hangulattal próbálkozott meg Maya Vitkova rendezőnő első önálló játékfilmjében. Az első bő fél órában megismerkedünk Borjanával és anyjával, akiket lényegében alig fűz egymáshoz bármilyen kapcsolat. Az anya szótlan, nem beszél, legfeljebb kopogással vagy olykor-olykor papírcetlikkel kommunikál, s haragos tekintettel nézi Borjana minden lázadó próbálkozását. Láthatjuk, ahogy a fiatal nő a várandóssággal és a születés után teljesen összeomlik, minden cél és erő nélkül tengeti mindennapjait, még lányával sem tud (vagy akar) törődni. Egészen lírai és gyakran finom humorral átszőtt jelenetek követik egymást, a bolgár kommunizmus árnyékában idegőrlő és fájdalmas mindennapoknak lehetünk tanúi – mintha a világban már csak az abszurd remény maradna az „évtized gyermekével”, aki a szocializmus hatalmas győzelmét hirdeti, egyébként az élet minden értelmét elvesztette.

 

A következő részben Viktoria kilencedik születésnapján járunk, s döbbenettel figyelhetjük, ahogy a bájos kisbabából egy makacs, zsarnokoskodó lány lett, akinek közvetlen telefonvonala van a pártfőtitkárhoz (ha már az édesanyjával nem köti össze még a köldökzsinór sem). Az abszurditás itt éri el tetőpontját, egészen szürreális képsorokban mutatja meg a rendező az egész rezsim lényegi mivoltát – de legalább ezúttal felhőtlenül tudunk kacagni rajta, nagyszerűen szórakozunk ezeken a jeleneteken. A költőiség ezúttal csupán a fényképezésre korlátozódik: egyébként az egész filmben egymás után sorjáznak a magával ragadóan szuggesztív beállítások, láthatóan rengeteg ötlete volt Vitkovának, és nem is félt kihasználni őket mind a forgatókönyvben, mind pedig a vizuális megvalósításban. Azonban a kilencedik születésnap éve már magában rejti a tragédiát is, a rendszer összeomlott, s vele együtt Viktoria is magára maradt. Olyan élményeket kénytelen megtapasztalni, ami alapjaiban változtatja meg a jellemét – de eközben az édesanyja még mindig távol marad tőle, mintha teljesen idegenek lennének egymástól.

 

Ezt a szálat folytatja a harmadik szakasz is: az immár tinédzser Viktoria, a saját vágyai és céljai rabságában élő Borjana, valamint a még mindig néma nagymama közti kapocs boncolgatása kerül a középpontba. Azonban Maya Vitkova mindezt lelki síkon jeleníti meg, a felszínen alig történik valami – gyakran negyedórák telnek el úgy, hogy akár egy szót is mondanának a szereplők. Ez pedig egy 155 perces filmnél nem csupán azért probléma, mert egészen fárasztóvá válik (nem tudok haragudni a mellettem lévő széken ülő úrra, aki konkrétan elaludt a 130. perc környékén), de azért is, mert nem tudunk igazán azonosulni, ezáltal együtt érezni a szereplőkkel (de persze elképzelhető, hogy a női figurák miatt a hölgyekhez közelebb fog állni ez a rész). Nem érdekel minket a sorsuk, nem ismerjük az érzéseiket, csak egy-egy kiragadott mozaikkockát a nagy egészből – viszont ezáltal egy egészen komplex, bensőséges (viszont művészi megoldásokkal bemutatott) nagymama-anya-lánya kapcsolat bontakozik ki a szemünk előtt csodálatos zárlattal. Nem egyszerű film a Viktoria, nehéz bárkinek is nyugodt szívvel ajánlani az utolsó órányi időszak miatt, mégis, aki bátran mer próbálkozni vele, az egy egészen különleges filmet ismerhet meg – elvégre hol máshol látnánk a kommunista vezérkart, amint nevetve kergetnek egy biciklis kislányt?