Főkép

1915, Sarıkamış. Az első világháború eme csatájában a török kormány 90 000 embert küldött a biztos halálba, a hegyek között ezrek fagytak meg vagy haltak éhen. Gül asszony lányával és öreg kísérőjükkel együtt menekül az orosz hadsereg elől, azonban elakadnak a szekérrel, így gyalog kénytelenek folytatni útjukat. Egy közeli faluban lelnek menedékre, azonban az elhagyatott házak között csupán egy férfit és egy hozzá valószínűleg közel álló lányt találnak – mindenki mást legyilkoltak az orosz katonák. Együtt várnak arra, hátha valaki rájuk talál, vagy legalább enyhül az időjárás, és tovább tudnak menni. Amikor azonban megjelenik a csata két túlélője, és elmondják, hogy immár orosz földön állnak, már kezdik sejteni: talán csak napok vannak hátra az életükből. Heten együtt mégis próbálják átvészelni a heves havazást, fázva, az éhhalállal küzdve, és még egymástól is félve – a legfontosabbat azonban mindannyian tudják: túl kell élni. Bármi áron.

 

Saját történelmünkkel néha kicsit ambivalens viszonyban állunk: bár fontos emlékezni rá és tanulni belőle, ha minden pátosztól és heroizmustól megfosztva, a maga kegyetlen valóságosságával szembesülünk vele, hajlamosak vagyunk inkább visszarettenni. Úgy érzem, a török nép számára olyan a sarıkamış-i tragédia, mint számunkra a Don-kanyar: a magam részéről nem tudom, hogy mennyire örülnék annak, ha egy hasonlóan megrendítő film készülne róla. Mivel azonban a török kultúrával és történelemmel nem ápolok közeli viszonyt, ezért azt hiszem, egészséges(ebb) távolságtartással tudtam viszonyulni A hosszú út hazafelé című alkotáshoz – ez pedig már csak azért is fontos, sőt, szükségszerű a film megtekintése közben, mert különben félő, hogy hatására permanens depresszióba süllyedünk, és a végén minden életkedvünktől megfosztva támolygunk ki a moziteremből, hogy aztán a következő pillanatban megverekedjünk a szomszéddal egy darabka tűzifáért.

 

Alphan Eşeli debütáló filmje ugyanis döbbenetesen erős érzelmek közé visz a maga szótlan, a végletekig lecsupaszított, már-már minimalista stílusában – talán Cormac McCarthy készítene hasonló műveket, ha török filmrendező lenne. A hosszú út hazafelé világában minden rémisztően kilátástalan és reménytelen, ha fel is pislákol valami aprócska remény, a következő pillanatban úgyis a földbe döngöl a hiánya. A világtól elszakított helyen a teljes összeomlás szélére zuhanó emberek tragédiája ugyanis nem a felszínen zajlik: lassan, apró lépésekkel esnek még mélyebbre, fokozatosan adják fel a reményt, hogy aztán lelkük teljesen darabokra törjön. Eşeli pedig a nézőket is a mélyre vezeti: a film feszült atmoszférája (s mellette a hangulatos zene és a nagyszerű fényképezés) azonnal magába szippant, ott érezzük magunkat a hóviharban a kemény, fagyos hegyek között, éhezve, fázva, félve. Itt már értelmét veszti a bűn fogalma: akármilyen szörnyűség is történik, a túlélés a legfontosabb. De vajon valóban az? Hol húzódnak az emberi méltóság korlátai? Van olyan szélsőséges pillanat, amikor mindent fel lehet adni a túlélés érdekében? S vajon utána még tükörbe lehet nézni? Erre már mindenkinek magában kell megtalálnia a választ.

 

Átmeneti szállásnak hívják az Egyesült Államokban azokat a helyeket, ahova a szülők nélkül maradt gyerekek kerülhetnek, mielőtt újra visszakerülnének a rendszerbe (de legfeljebb 18 éves korukig). Hivatalosan csak egy évet maradhatnának, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a „rendszer” hajlamos elfeledkezni a szállásokra került gyerekekről. Grace a 12-es átmeneti szálláson dolgozik, néhány társával (mint a barátja, Mason vagy az újonc Nate) együtt felügyelnek a gyerekekre – ők azonban nem szüleik és nem is pszichológusaik a nehéz helyzetű fiataloknak. Persze a gyakorlat itt sem egyezik az elmélettel: mivel jóval több időt töltenek velük, mint valódi szüleik (hogy a terapeutáikról ne is szóljunk), sokkal jobban megismerik őket. Így aztán amikor egy új lány, Jayden kerül a szállásra, Grace a fiatalkori, zárkózott, lázadó, mégis súlyos sebeket hordozó önmagára ismer benne, és megpróbál minden áron segíteni a bajba jutott lányon.

 

Ha valamiért mindenképpen becsülöm az amerikai alkotókat (elsősorban a filmrendezőket), az a hihetetlen profizmus, ahogy képesek bizonyos témákhoz nyúlni; és még a legdrámaibb, legnehezebbnek tűnő felvetésből is mernek olyan alkotást létrehozni, amit öröm nézni. Sokan persze ugyanezt tartják a tengeren túli filmesek gyengéinek is, miszerint a szórakoztatásért lemondanak arról, hogy igazán mélyre vágjanak az emberi lélekben – a magam részéről közel sem osztom ezt a véleményt, ugyanis hiszem, hogy meg lehet találni azt a középutat, ami még úgy tölt el hihetetlen élvezettel, hogy közben összefacsarodik a néző szíve. Márpedig Destin Daniel Cretton pontosan ilyen filmet rendezett: olyan magával ragadó humorral, olyan rettentően kedves jelenetekkel ellenpontozza a mély, szívszorító drámát, hogy, mit tagadjam, lényegében imádtam minden egyes képkockáját az Átmeneti állomásnak. Pedig gyakran még azt sem tudtam eldönteni, hogy most sírnom vagy nevetnem kellene igazából.

 

„Szívmelengetően szórakoztató film, egyszerűen élvezet nézni” – írtam fel magamnak, s lényegében nem is tudom, érdemes-e bármi mást elmondani róla. Cretton olyan emberi történeteket mutat be, amelyek nem csupán szerethetővé teszik az egyes karaktereket, de elérik, hogy együtt érezzünk velük, szorítsunk értük, érdekeljen a sorsuk – nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára olyan filmet, aminek minden egyes szereplője ennyire szimpatikusnak tűnt. Ehhez persze az is nagyban hozzájárult, hogy a felügyelőknek legalább annyi lelki sebük van, mint a gyerekeknek, így azáltal, hogy másokon segítenek, önmaguk életét is a helyes irányba tudják fordítani (az egyik legfájóbb jelenete a filmnek, amikor Mason azt vágja Grace fejéhez, hogy nem fogadja meg a saját tanácsát, amit amúgy napjában százszor elsüt a gyerekeknek). Nem mintha ez olyan egyszerű lenne, ezt tudja mindenki, aki megfordult az átmenti szálláson: sokszor még a szerető közeg sem elég ahhoz, hogy túl tudjunk lépni sebeinken.

 

Mindezen túl nehéz lenne persze tagadni, hogy Cretton a legalapvetőbb toposzokból építkezik, a film szinte minden pillanatát láttuk már valahol, ezen pedig az sem segít, hogy zavaróan kevés figurára koncentrál (mindössze négy karakter életéről tudunk meg többet, miközben legalább tucatnyi olyan szereplő tűnik fel a szálláson, akikkel hasonlóan keményen bánt el a sors). Mégis, ezzel a humorosan fájó hangulattal vegyítve ellenállhatatlan egyvelegnek bizonyult – sokat segítenek ebben a színészek is, a Grace-t és Masont alakító Brie Larson és John Gallagher Jr. párosa legalább annyira, mint Kaitlyn Dever Jaydenként (hogy a többi gyerekszínészről ne is beszéljünk). Nem mondanám azt, hogy azonnal jókedvünk lesz a film megtekintése után, de sajátos, szerethető hangulata még a legváratlanabb pillanatokban is előtör, beborítva úgy a figurák, mint a nézők lelkét – így aztán az legalább biztos, hogy amennyi reményt A hosszú út hazafelé elvett tőlünk, annyit az Átmeneti állomás bőségesen vissza is adott.