Főkép

Fülszöveg:

2021. november. Amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Az időutazás napját ünneplik, az első pillanatot, ameddig vissza lehet utazni a jövőből. Az esemény eltörli az ismert világot: megszűnik a pénz, működésképtelenné válnak a kormányok, bárki számára hozzáférhető lesz minden jövőbeli technológia, köztük az időutazás. Tetszőleges jövőbeli évbe utazhatunk, egészen az időfolyam végéig. Ennek azonban hatalmas ára van, ugyanis az idő veszélyes játékszer. Beregi Ádám él-hal a családjáért, ám az időutazás napján valaki a jövőből elrabolja a kisfiát és a feleségét, Enikőt. Ádám a kaotikus és folyton változó időfolyamban, őrült technológiák, valamint mesterséges mikrouniverzumok birodalmában próbálja megtalálni őket. Az időgép feltalálója, Neil Jarrison különös, magának való ember. Bár 2612-ben kivégzik, mégis sokan szeretnének a nyomára bukkanni, mert olyan tudás birtokosa, amely megmentheti a világot. Vagy el is pusztíthatja. Csakhogy a feltaláló mindig egy lépéssel üldözői előtt jár, és úgy tűnik, kizárólag egyvalaki érdekli: egy Rebeca nevű titokzatos nő, aki minden rejtély kulcsa lehet.

 

Részlet a regényből:

1. AZ IDŐUTAZÓK

ÁDÁM

 

2021. NOVEMBER 5. 14:59 CET/GMT+1

Budapest

 

Abban a pillanatban, amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Már megtörtént, éppen most történik, és még számtalanszor meg fog történni, ahányszor csak újra eljövök ide, azonban az első élmény marad a legemlékezetesebb.

Az időutazás napja péntekre esik.

Emlékszem, ahogy kora délután Enikővel beülünk a kocsiba, bevásárolunk, aztán Bálint iskolája felé kanyarodunk. Emlékszem az utolsó percekre is, ahogy a kocsisorral megállunk a Blaha Lujza tér előtti piros lámpánál, a kávémért nyúlok, és közben a fiunkon gondolkodom.

Azt érzem, hogy Bálint az utóbbi időben túlságosan magába fordult, és ez egy kicsit aggaszt. Ráadásul egyre kevésbé akarja elfogadni, amit mondok neki, pedig csak fel akarom készíteni az életre, hogy álljon ki magáért, teremtsen kapcsolatokat, mozogjon, és ne a szobájában gubbasszon. Erről apám mondása jut eszembe: mindannyian a szüleink teremtményei vagyunk.

Mióta elindultunk, Enikő a rajzfüzetébe egy fakardot tartó kisfiút skiccelget, aki egy bundás szörnycsapat vezéreként pózol. Eni tűnődve az ajkához érinti a ceruzája végét, aztán leereszti az ablakot, világosbarna

haja meglibben a szélben.

Megborzongok a bevágó csípős huzattól.

– Nem fázol, ugye? – fordul felém.

– Én nem, de a kocsi már didereg.

– Hülye vagy, édesem.

Azért felhúzza az ablakot.

A járdán komor arcú, netszemüveges emberek sietnek, egy bozontos hajléktalan lyukas nejlonszatyrát ölelve az árkádok alatt kuporog. A szél fonnyadt faleveleket sodor az úttesten, a tompa napfényben elmosódnak a hömpölygő keresztforgalom színei. Minden szürke: a felhők, az épületek, az emberek. Az egész város belefulladt a novemberi szürkeségbe.

Szeretném, ha Bálintnak majd biztos állása lenne, erre viszont már most el kell kezdenünk felkészülni. Lehet, hogy túl korai ezen gondolkodni? Nem hiszem. Túl nagy a verseny, a szülők úgy trenírozzák a gyerekeiket, mint az élsportolókat. Bálintnak sem szabad lemaradnia.

Biztos állás… Mi számít biztosnak a mai világban? Korábban azt hittem, jó tanárnak lenni annak számít, erre tavasszal a főiskolán belekerültem egy csoportos létszámleépítésbe. Még jó, hogy nemrég el tudtuk adni a szüleim balatonfüredi házát, így legalább van némi tartalékunk.

Ebben a pillanatban úgy hiszem, pontosan tudom, hogyan fog telni a napom hátralévő része: elmegyek futni, aztán – mint külsős fordító – tovább fordítom azt a jegyzetet az egyetemnek, majd vacsorázunk, játszunk valamit Bálinttal, elcsesszük az időt az interneten, Bálint fürdik, lefekszik, talán megnézünk egy filmet, olvasunk egy kicsit, és meglátjuk, mennyire álmosodunk el.

Hát nem ez történt.

Éppen belekortyolok a kávémba, amikor megtörténik.

Tízezernyi ember robban bele a valóságba.

Testek préselődnek a kocsinak, kezek dobognak a motorháztetőn, karneváli ricsaj, fülsértő üvöltések kakofóniája dübörög, eleven hústömeg alaktalan masszája hullámzik körülöttünk.

A papírpohár kicsúszik a kezemből, a kávét a kordzakómra öntöm. A kereszteződésben egy kék csuklós busz csikorogva fékez, keresztbe farol, aztán több autó belerohan. Emberek jelennek meg a busz tetején, emberek lebegnek az autók felett, emberek húzzák ki az összetört autók sofőrjeit. Emberek ugrálnak, tombolnak mindenhol.

Egy kék ajkú nő mosolyog be az ablakon, a homloka közepén világító színes monitoron Carlos Santana gitározik. Reflexből lenyomom a központi zár gombját.

– Jézusom, kik ezek?! – suttogja Enikő, és a rajzfüzetét szorongatja.

Nem tudok felelni.

Pszichedelikus zene hullámai lüktetnek, a kesztyűtartó rezegni kezd az ütemes vibrációtól. Párok csókolóznak a tömegben, olyan közhelyesen tapadnak egymásra, mint Újévkor szokás, harsány alakok zörgetnek be az ablakon, ijesztően széles mosolyok, hófehér fogsorok, csillogó szempárok. Mint megannyi nyájas ragadozó.

A lámpák zöldre váltanak, de a kereszteződés is tömve van emberekkel és a közöttük rekedt autókkal. Eszeveszett dudálás harsan több irányból.

A kocsi billegni kezd, valaki ugrál a tetején. Elnyomok egy káromkodást, de nem szállok ki, a tülekedő emberáradattól nem is tudnék. Az égen óriás tűzvirágok gyúlnak mennydörgő robaj kíséretében, és szivárványszínű fényeikkel beragyogják a környéket. Ez végre felráz a sokkból.

Zakóm belső zsebéből előkapom az iGlassomat, felteszem, és a fülembe dugom a szárvégi fülhallgatókat. Enikő is felrakja az övét. Látom, hogy remeg a keze.

Az M1 online-ra ugrom, a lencsén megjelenik a Híradó különkiadása: Világméretű káosz – Időutazók az egész világon!

A stúdió halálra vált arcú műsorvezetőit többtucatnyi furcsa ember veszi körül, néhányuk három méter magas, másoknak ördögszarva, őzagancsa van, kurjongatnak, virágszirmokat szórnak, énekelnek. Az egész egy abszurd, jelmezes Disney-műsorra emlékeztet.

Biztonsági őrök rontanak közéjük, akik egyik pillanatról a másikra köddé válnak.

Átváltok a CNN-re, az alsó sávban a Breaking News felirat világít, és éppen a délelőtti New Yorkot, a Time Square-t mutatják: mozdulni sem lehet a sárga taxik és autók között hömpölygő és a felettük repkedő emberek százezreitől. Az utcákon húsz méter magas, holografikus emberi kivetülések lépdelnek, mint dülöngélő gólemek, a toronyházak között áramvonalas légi járművek köröznek.

Vált a kép: kora délután, Párizs, Champs-Élysées, verőfényes napsütés. Elképesztő áradat sodródik az álló és dudáló autók között, nagyobb, mint a Tour de France-befutók idején. Panorámakép az Eiffel-toronyból: Párizs szó szerint megtelt, összefüggő emberfolyam özönlik a hidakon, a tereken, az utcákon, a levegőben lampionokra emlékeztető, színes házak és fluoreszkáló óriásmedúzára hasonlító építmények lebegnek, felettük egy stroboszkóp élességével villannak az újabb és újabb tűzijátékok fényei.

Peking, Tienanmen tér: este van és fülsértő hangzavar, az utcákon és az utcák felett sokmilliónyi ember tombol, az égbolt lángol a sokezernyi jármű keltette fénykavalkádtól.

London, Tokió, Mumbai, Moszkva: mindenhol óriási tömeg.

A BBC-n azt mondják, Cambridge-ben beindították a világ első időgépét, és kétszázmilliárd időutazó érkezett a jövőből az első pillanatban.

– Kétszázmilliárd! – ismétlem döbbenten. A körülöttünk elsuhanó arcokat figyelem. Ezek időutazók!

– Nem érem el Bálintot! – néz rám Enikő, és közben görcsösen forgatja ujján a karikagyűrűjét.

– Biztosan le van némítva a telefonja.

– Menjünk érte! Nem érdekel, mi van kint!

– Én szállok ki először! – mondom. – Maradj mellettem. És küldj Bálintnak egy üzenetet! Ki ne mozduljon az iskolából, amíg oda nem érünk!

Nagy levegőt veszek, mintha víz alá készülnék merülni, és kipattanok a Toyotából. A fullasztó emberáradat körbevesz, és pillanatok alatt elnyel. A dübörgő zene az épületek felett lebegő, óriás gömb hangszórókból zúdul rám, kalapácsként tombol a fejemben, szinte fojtogat. Az ég lángba borul az újabb és újabb színes fénylobbanásoktól. A kocsi tetején ugráló alak abban a pillanatban eltűnik, ahogy kiszállok.

Rohanva megkerülöm az autót, kinyitom a másik ajtót, Enikő kiugrik, vállára csapja a táskáját, én pedig megragadom a kezét, jéghideg ujjai belesimulnak a tenyerembe. Az iGlasst felvételre állítom, mert ezt az őrületet meg kell örökíteni.

Nekiütközöm egy zöld mellényes és kalapos fickónak, aki lomhán felém fordul, és végigmér. Az ajkát zöldre rúzsozta, szempillái természetellenesen hosszúak, hatalmas, csepp alakú orrában ezüstszínű dugókat visel a végükön karikafogantyúval. Nyakában tollas lánc függ.

– Lineáris vagy? – üvölti túl a hangzavart magyarul. – Idevalósi, ebbe az időbe? Cseréld el velem a lakásodat! Van egy apartmanom 2330-tól egy gaudi-organizmusban. Adok mellé bármit, dzsinnt, időugrót, kéjhattyúkat, homályt. Virkózni fogod!

– Virkózni? Hát persze.

– Hol laktok?

– A huszonharmadik században – hazudom. Hiányoznak a fülei, a helyükből egy-egy arasznyi fűcsomó csüng alá, a szálak végén ledfények pislákolnak. És fogalmam sincs, mik azok, amiket felsorolt.

– És ilyen régi technikkel kisképernyőzöl? – néz az iGlassomra, majd elfintorodik. – Retrókuki!

Egyszerűen eltűnik, nyomában enyhe széllökés támad.

– Ez itt most tényleg megtörténik, ugye? – Enikő hozzám simul, érzem, ahogy remeg.

– Legalábbis valami történik. De hogy mi, azt egyáltalán nem virkózom.

– Ne szórakozz, kérlek!

Emberek tülekednek körülöttünk, ugrálnak az autók tetején, és repkednek az utcák felett kurjongatva, riadt galambokat üldözve. Emeleti ablakokon kopogtatnak be, vagy csak szemlélődnek az épületek tetejéről, ahogy a lebegő köpönyegű képregényhősök tekintenek le a városukra. A kiabálás és a dübörgő zene kakofóniájától már sajog a fülem.

– Tényleg a jövőből jöttek? – kérdezi falfehér arccal Eni.

– Nem tudom. Kell lennie valami ésszerűbb magyarázatnak.

– Mondj egyet!

Mondjak egyet… Mi lehet magyarázat minderre? Milliónyi, milliárdnyi ember tűnik fel a semmiből? Annyira abszurdnak tűnik ez a folyamatosan érkező és eltűnő, különös öltözékű és hajú, maszkos emberfolyam, a furcsa járművek, hogy egyre kevésbé kételkedem benne: ez a valóság.

Egy csupa szőr lányka szökdécsel el mellettünk, mint egy kenguru. Bőrkabátot, nadrágot, cipőt visel, kivillanó pólóján a „Be furry!” felirat pulzál. Megáll, és egy kis fésűvel megigazgatja narancsszínű pofaszőrét, ahogy a kislányok szokták a Barbie babájukat fésülni, közben izmos farkára támaszkodik.

Nem maszkot visel. A szőre valódi. A farka is.

– Menjünk Bálintért! – néz a szemembe Enikő.

 

A Kiadó engedélyével.