Joe (film)
Írta: Szabó Dominik | 2014. 04. 07.
Valahol Amerika déli részén Joe és társai fát vágnak. Azért kapják a fizetésüket, hogy pusztítsák és megmérgezzék az erdő fáit, hogy aztán a legális munkások az elszáradt rönköket már könnyedén el tudják takarítani. Joe keményen dolgozik, brigádja – ha nem is túl nagy, de legalább létező – hasznot hoz neki, amiből meg tud élni. Börtönviselt múltjával nem könnyű boldogulnia, ráadásul egy régi haragosa, Willie is állandóan keresztbe tesz neki. Egyik nap azonban találkozik a tinédzser Gary-vel, aki dolgozni szeretne, hogy segíthessen családján – húga nem beszél, anyja leginkább egy drogos roncsra emlékeztet, apja pedig nem elég, hogy folyamatosan iszik, de közben rendszeresen veri is a családját. Gary és Joe váratlanul egymásra talál: bár különböznek, mégis megpróbálnak tisztességesen, becsületesen viselkedni ebben a haragos, erőszakos világban.
Kezdeném talán a legalapvetőbbel: Nicolas Cage visszatért. Persze kérdéses, hogy hol is volt eddig (valahol A nemzet aranya és a Szellemlovas tengelyen), és egyáltalán, hova tért vissza (remélem, hogy a Las Vegas, végállomás minőségéhez), de hosszú idő óta most láthattuk először élő, eleven, hús-vér karaktert hitelesen megformálni – ami azért nagyon is kellett ahhoz, hogy a Joe működhessen. Ugyanis minden ereje ellenére egy klasszikus értelemben vett hős- és megváltástörténetről van szó, amit bár olyan profi rendező vett kézbe, mint a mostanság nem túl erős vígjátékokkal próbálkozó, egykor menő függetlenfilmes David Gordon Lee, mégis olyan toposzokkal dolgozik, amit könnyen megunhatna a néző. Még jó, hogy az erős hangulat és a nem kevésbé hatásos színészi játék minden jelenetén érződik, így ezen elég hamar túl tudunk lendülni, és elkezdhetjük élvezni ezt az erőszakos déli drámát.
Ugyanis a film első felével akadtak kisebb-nagyobb gondok. Túl gyakran nem sikerült eltalálni a ritmust, a búsongó-forrongó Cage pedig önmagában közel sem volt olyan megnyerő, hogy egymaga meg tudta volna teremteni az atmoszférát. A megfelelő katalizátorok segítségével aztán hirtelen elkezdett működni a hangulat, a figurák közel kerültek hozzánk, és végre magával tudott ragadni Gary és Joe különös története, a háttérben az alkoholista apával és a sebhelyes arcú haragossal – hogy aztán a befejezéssel egyenesen letaglózzon. Kemény, durva film a Joe, a legváratlanabb pillanatokban vág gyomorba, ráadásul olyan emberi kapcsolatokkal foglalkozik, amelyek legalább annyira velünk is élnek, mint a filmbéli karakterekkel. Hiszen a megváltástörténeten túl erről próbál beszélni: az erőszak és a rossz döntések természetéről, az emberek viszonyában fellelhető problémákról, és legfőképpen, hogy ezek hogyan mérgezik meg a mindennapi életünket annyira, hogy egy idő után már csak ezt lássuk magunk előtt.
Szerencsére ezt Cage mellett is remek színészek tolmácsolásában láthatjuk: a fiú szerepében Tye Sheridan rendkívül tehetséges, ugyan még csak a harmadik filmje, mégis gyakran ellopja a show-t Cage-től – a közös tízpercük, amíg Joe tanítja vezetni és az élet trükkjeire (értsd: csajozni) Gary-t, a maga felszabadult lelkületével és végtelen érzelemvilágával egészen csodálatos, az ilyen pillanatokért biztosan érdemes beülni a filmre. Sheridan magával ragadó szimpátiával és természetességgel alakítja a tehetetlen dühvel, haraggal és tenni akarással felvértezett karaktert, akiben egyben ott rejtőzik a tisztesség és becsület is. De muszáj még megemlítenem a teljesen amatőr, hajléktalan, még a Joe bemutatása előtt elhunyt Gary Poultert is, aki valószínűleg nagyjából önmagát alakítja Gary apjának szerepében, de valami elképesztő erővel teszi – azt hiszem, ilyen az, amikor a hitelesség az életből fakad.
Miközben sétáltam ki az Uránia díszterméből, egyrészt azon tűnődtem, hogy miért is hanyagolta korábbi tehetségét Cage (nyílván a fizetés miatt); másrészt pedig az jutott eszembe, milyen jó is, hogy létezik még az amerikai függetlenfilmes szcéna, ahol ilyen alkotások születhetnek. Nem azért, mert hirtelen megváltanák a világot, esetleg mert olyan zseniálisak lennének – egyszerűen csak szórakoztató nézni, hogy egy minden hibája ellenére is remek film született meg egy nem túl eredeti, ám cserébe igazán déli ízű forgatókönyvből, ami számos emlékezetes pillanatának köszönhetően még egy darabig velem marad. Így kicsit bajban is vagyok, hogy kinek ajánlom: leginkább mindenkinek, aki úgy érzi, hogy szeretne egy kicsit elmélyülni az élet sötétebbik oldalában, szeretne egy röpke pillantást vetni két érdekes életút találkozására, s mindezt egy ütős film keretein belül. Ezen túl persze mindenekelőtt azoknak, akik már kiábrándultak Nicolas Cage-ből – itt ugyanis megmutatja, hogy van élet (és színészet) Hollywood után is. Nem is akármilyen.