Beleolvasó - Tamara Ireland Stone: Elválaszt az idő

Fülszöveg:

Szeretni valakit nehéz.

De még nehezebb, ha nem csak a távolság áll közétek, hanem az IDŐ is.

Anna és Bennett normál körülmények között sosem találkozott volna: a lány 1995-ben él Chicagóban, míg a fiú 2012-ben San Franciscóban. Csakhogy Bennettnek megvan az a különleges képessége, hogy átutazzon időn és téren; így keveredik Anna életébe, és vele együtt a kalandok és lehetőségek egészen új világa tárul fel a lány előtt.

Ahogy azonban a kapcsolatuk egyre jobban elmélyül, szembe kell nézniük a valósággal: az idő bármikor visszaszólíthatja Bennettet oda, ahová tartozik. Annál is inkább, mert egy váratlan tragédia hirtelen mindet megkérdőjelez, amiben addig hittek, Anna és Bennett pedig arra kényszerül, hogy az idővel versenyt futva feltegye magának a kérdést: vajon meddig lesznek képesek feszegetni a sors határait? Milyen áldozatokat kell hozniuk, hogy együtt maradhassanak? És a legfontosabb: szerelmük vajon kiállja-e az idő próbáját?

Az Elválaszt az idő friss, izgalmas és nagyon romantikus. Lenyűgöző és ígéretes bemutatkozó regény az ifjúsági irodalom egy nem mindennapi, új egyéniségétől.

„Csodálatosan megírt, egyedi szerelmes történet.” (Melissa Marr, New York Times bestseller szerző)

 

 

 

 

Részlet a regényből:

2011. október

San Francisco, Kalifornia

 

Még ilyen nagy távolságból is feltűnik, milyen fiatal. Sokkal fiatalabb, mint amikor először láttam.

Miután az elmúlt néhány órában jó párszor körbedeszkázta a barátaival a Lafayette parkot, most jóleső fáradtsággal terülnek el a zöld füvön, Gatorade-et szürcsölnek és tortilla chipset esznek.

– Bocs.

Nyolc tizenhat éves fordul felém; az arcokon először zavartság, majd kíváncsiság tükröződik.

– Te vagy Bennett? – kérdezem tőle, és türelmesen várom, hogy rábólintson, holott tudom jól, ő az. Bárhol felismerném. – Beszélhetnénk egy percet? Úgy értem, négyszemközt.

Először összehúzza a szemöldökét, de aztán feláll, és megfordítja a gördeszkáját, nehogy leguruljon a dombról. A szemem sarkából látom, ahogy visszapillant a barátaira, és megvonja a vállát, aztán elindul utánam a legközelebbi pad felé. A másik végére ül, olyan távol tőlem, amennyire csak lehet.

Annyira ugyanolyan, annyira ismerős, hogy kedvem lenne közelebb hajolni hozzá. Pont olyan természetességgel, ahogy régen tettem volna. Csakhogy most már tizenhat év van köztünk, ez pedig épp elég ahhoz, hogy ott maradjak a pad másik végén.

– Szia – mondom remegő hangon, és közben az egyik göndör hajtincsemet csavargatom. De aztán észreveszem magam, és leengedem a kezemet. Mindkét tenyeremet a pad deszkájához nyomom.

– Ööö… Szia? – feleli. Aztán csak néz rám a kínos csendben. – Bocsi, ismerjük egymást valahonnan?

Már majdnem rávágom, hogy igen, de aztán összeszorítom az ajkam, és megrázom a fejem. Nem, nem ismerjük. Még nem.

– Anna vagyok. Tessék! – A táskámba nyúlok, előhúzom a lezárt fehér borítékot, és mosolyogva átnyújtom neki.

Elveszi, megforgatja.

– Úgy gondoltam, jobb, ha írásban magyarázom el. – Most jön a legfontosabb rész. Annyi gyakorlás után már tökélyre kellett volna fejlesztenem, és mégis, újra átgondolok és megrágok minden egyes szót. Biztos, ami biztos. – Még valami rosszat mondanék, és akkor talán sosem találkoznánk.

Erre hirtelen felemeli a fejét, és tágra nyílt szemmel rám néz. Még senki sem mondott neki ilyesmit. Ebből az egy mondatból tudja, hogy ismerem a titkát.

– Jobb, ha most megyek – mondom, és felállok. – Akkor olvasd el, ha egyedül leszel, jó?

Azzal otthagyom a padon, és lesétálok a dombról. Közben kínosan ügyelek rá, hogy mindvégig azt a magányos vitorlást figyeljem, amely épp keresztülszeli a San Franciscó-i öblöt. Még véletlenül sem szeretnék hátranézni. Miután hosszú évekig gyötrődve vártam ezt a pillanatot, most megkönnyebbülést kellene éreznem. De nem így van – továbbra is ugyanúgy hiányzik.

Amit az imént tettem, talán mindent megváltoztat. Vagy semmit. De meg kellett próbálnom. Nincs mit vesztenem. Ha a tervem nem jön be, az életem ugyanolyan marad, mint előtte volt. Biztonságos. Kényelmes. Teljesen átlagos.

De én nem ezt az életet szántam magamnak.

 

1995. március

1. FEJEZET

Evanston, Illinois

 

Megrázom mindkét karomat, hogy beindítsam a vérkeringést, előre-hátra mozgatom a fejem, amíg a nyakam roppan egyet, és jó mélyet szippantok a kora reggeli levegőből. Olyan hideg, hogy szinte fáj, ahogy végigáramlik a légcsövemen. És mégis elmotyogok magamban egy halk köszönömöt, amiért ma végre egy kicsit melegebb van, mint a múlt héten volt. Aztán meghúzom a neoprén övet, amivel a csípőmre erősítettem a discmant, és feltekerem a hangot. Megszólal a Green Day, és már indulok is.

A szokásos kis utcákon megyek, egészen a Michigan-tóhoz simuló futóösvényig. Az utolsó kanyarnál hátrafordulok. Innen végig belátni az utat, egészen a Northwestern Egyetem futópályájáig. Megpillantom a zöld mellényes férfit. Ahogy egymás felé futunk, mindkettőnk copfja – az övé ősz, az enyém rendetlen – ide-oda himbálózik. Felemeljük a kezünket, és intünk egymásnak.

– ’reggelt! – szólok oda, ahogy elhaladunk egymás mellett.

A nap lassan felkel a tó felett. A focipálya felé fordulok, és ahogy a lábam a futópálya szivacsos felszínéhez ér, új erőre kapok, és felgyorsítok. A kör felénél tartok, amikor a lejátszó megint megkeveri a dalokat, és az új szám egyszerre visszarepít az előző esti koncertre. A banda egyszerűen szuper volt. Már az első néhány taktusra szinte felrobbant a terem. Mindenki ugrált és rázta a fejét, olyan összhangban, hogy a vonal, ami eredetileg elválasztott minket, helyi középiskolásokat az áthallgató egyetemistáktól, teljesen eltűnt. Gyorsan körbenézek, hogy tényleg egyedül vagyok-e. Nem látok senkit, csak a hófödte, üres padsorokat. Kieresztem a hangom, és rázendítek a refrénre.

Futom a kanyarokat, a lábam lüktet, a szívem kalapál. Beszívom a sarkvidéki levegőt. Kifújom a gőzt. Élvezem ezt a harmincpercnyi magányt, és azt, hogy csak én vagyok, a futás, a zene meg a gondolataim. Hogy tökéletesen egyedül vagyok.

És akkor rádöbbenek, hogy nem így van. Megpillantok valakit a lelátón, amint derékig süpped a harmadik sor jégkásájában. Nem lehet nem észrevenni. Csak ül ott fekete anorákban, mindkét kezével az állát támasztja, és alig látható mosollyal a szája szegletében engem néz.

Gyorsan rápillantok, de nem hagyom abba a futást. Úgy teszek, mintha nem érdekelne, hogy a jelenlétével megzavarta ezt a számomra szent időtöltést. Northwesterni diáknak tűnik. Talán gólya. A haja sötét és bozontos, a vonásai finomak. Nem tűnik veszélyesnek. De még ha az is lenne, könnyedén elfutok előle.

De mi van, ha mégsem?

Hirtelen eszembe jutnak az önvédelmi tanfolyamok, amikre Apa íratott be, amikor elkezdtem futni. Térdet az ágyékába. Tenyeret az orrnyergére. De először is: meg kell próbálni elkerülni a konfrontációt, amihez előbb észlelni kell a támadó jelenlétét. Ez jóval egyszerűbbnek hangzik.

Ahogy a kanyarba érek, felé biccentek, és ránézek. A tekintetem valószínűleg valami különös, félelemmel vegyes kihívást tükröz – mintha arra akarnám ösztönözni, hogy mozduljon, de közben tartanék is tőle, hogy mi lesz, ha tényleg megteszi. Ahogy elfutok mellette, látom, hogy megváltozik az arca. A mosoly eltűnik, szomorúság és csüggedés váltja fel. Pont úgy, mintha valóban használtam volna azt az önvédelmi technikát, és jól gyomorszájon vágtam volna.

Ahogy követem a futósávot, és újra felé tartok, felemelem a fejem, és egyenesen ránézek. Most még félszegebben mosolyog, de ugyanolyan kedvesen. Mintha tudná, ki vagyok. Őszintén. Ettől olyan érzésem támad, hogy talán érdemes lenne megismerni. Önkéntelenül visszamosolygok rá.

Még akkor is vigyorgok, amikor befordulok a következő kanyarba. Aztán – mielőtt végiggondolhatnám, mit csinálok – félúton hátrafordulok, és ismét rápillantok.

Eltűnt.

Megpördülök, és a futópályát pásztázom a tekintetemmel. Aztán a lelátóhoz futok. A lépcső aljánál egy pillanatra megállok, és eltűnődöm, vajon ott volt-e egyáltalán. De végül csak összeszedem a bátorságom, és megiramodom felfelé.

Nincs ott, de biztosan tudom, hogy ott volt. Otthagyta a nyomát: a friss hó összepréselődött azon a helyen, ahol ült. Alul pedig ott a két lábnyom.

És akkor feltűnik még valami.

A saját lábnyomaim egyértelműen kivehetők körülöttem a porhóban, az ő nyomai azonban nincsenek sehol. Pedig ott kellene lenniük, kétszeresen is – hiszen egyszer odament a padhoz, aztán pedig elment onnan. De sehol semmi, csak a vastag, szűz hótakaró.

 

2. FEJEZET

 

Berohanok a házba, és kettesével veszem a lépcsőfokokat. Megnyitom a zuhanyt, lefejtem magamról a verítékben úszó ruhákat, és meztelenül állva felhajtok egy pohár vizet, miközben a gőz lassan betölti az egész fürdőszobát. A tükörképemet a gyógyszeres szekrényen fokozatosan belepi a sűrű fehérség. Amikor végül teljesen elnyeli a köd, végighúzom a tenyeremet az üvegen, és egy vízcseppek keretezte csíkot húzok a párás felületre. Újra szemügyre veszem az arcomat. Nem tűnök őrültnek.

A zuhany alatt végig azon gondolkodom, vajon a srác valóságos volt-e. És kinek mondhatnám el a dolgot úgy, hogy ne nézzen bolondnak? Ahogy a ruháimat veszem és készülődöm a suliba, az arca még mindig előttem lebeg, hiába igyekszem kiverni a fejemből, és meggyőzni magamat arról, hogy az egészet csak képzeltem. Mindenesetre megfogadom, hogy a hét hátralévő részében messzire elkerülöm a futópályát. Tudom, mit láttam.

Próbálok másra gondolni, miközben felhúzom a csizmámon a cipzárt, és még egyszer, utoljára szemügyre veszem magam az egész alakos tükörben. Az ujjaimmal göndör fürtjeimbe túrok, megemelem őket, és megrázom a fejem. Hasztalan.

A vállamra dobom a hátizsákomat, és igyekszem folytatni a reggeli rutint. A térkép előtt állok, amely a szobám legnagyobb falát díszíti; csukott szemmel megérintem, aztán újra kinyitom a szemem. Callao, Peru. Nagyszerű. Úgyis valami meleg helyről ábrándoztam.

Apa tudja, hogy sok-sok utazásról álmodom, ezért tavaly nyáron egy egész délutánt töltött a garázsba bezárkózva, hogy nagy műgonddal felragassza ezt a hatalmas papírtérképet egy hungarocell táblára.

– Ezen bejelölheted az összes helyet, ahová eljutsz – mondta, és adott egy kis doboznyi piros műanyag fejű gombostűt. Én pedig csak álltam a nagy színes térkép előtt, és bámultam a topográfiai pontossággal ábrázolt hegyvonulatokat és a kék sokféle árnyalatát, melyek az óceán változó mélységeit jelölik. Láttam a világ térképét, de közben tudtam, hogy nem az enyém. Az én világom ennél sokkal, sokkal kisebb.

Miután Apa kiment a szobából, elkezdtem beleszúrogatni a gombostűket a papírba, egyiket a másik után. Tavaly az államunk fővárosában voltunk osztálykiránduláson, úgyhogy tettem egyet Springfieldhez. Egyszer kempingeztünk a családdal a Boundary Watersnél, így Minnesota északkeleti részéhez is került egy. Aztán az egyik július 4-ét Grand Rapidsben töltöttük, Michiganben. A nénikém pedig Észak-Indianában lakik, és évente kétszer meglátogatjuk. Ennyi. Ez összesen négy gombostű.

Eleinte csak azt láttam, hogy egy szánalmas, négy piros pontból álló foltocska van Illinois állam környékén. De ma már képes vagyok úgy nézni a térképet, ahogy Apa ajánlotta: mintha hívogatna, hogy fedezzem fel minden négyzetcentiméterét, így tágítva a világomat, gombostűfejről gombostűfejre haladva.

Még egy utolsó pillantást vetek a térképre, aztán leszáguldok a lépcsőn, a konyhából áradó fenséges illat irányába. Még oda sem érek, de már tudom: Apa a pultnál áll, kezében a kávéskannával, és két bögrébe önti az isteni nedűt. Ő feketén issza, én tejjel. Ahogy felém nyújtja az enyémet, azonnal kikapom a kezéből.

– Jó reggelt! Anya már el is ment?

– Igen, még előtted. Ma délelőttös – feleli, és nézi, ahogy belekortyolok a kávémba. Aztán lopva kitekint a konyhaablakon. – Merre futottál ma? Még mindig elég sötét van odakint.

A hangja aggodalomról árulkodik.

– A kampuszon. Mint mindig. – Neki mégsem beszélhetek a srácról, akit a futópályán láttam. – Nem csak sötét van, de hideg is. Az első mérföld elég kemény volt. – Öntök magamnak egy tányér mazsolás zabpelyhet, és lehuppanok a kisszékre a pult mellé. – Tudod, hogy bármikor csatlakozhatsz hozzám – mondom vigyorogva, mert már sejtem, hogy mi következik.

Rám néz, és felhúzza a szemöldökét.

– Júniusban valamikor felkelthetsz, és nagyon szívesen futok veled. Addig ne is álmodj róla, hogy kikelek a pihe-puha ágyikóból ilyen válogatott kínzás kedvéért.

– Puhány.

– Igen – bólogat, és viccesen megemeli a bögréjét. – Így van. Puhány vagyok. De nem úgy az én Annie-m. Az én hibám – teszi hozzá fejcsóválva.

Apa miatt kezdtem futni. Középiskolás korában döntős volt Illinois terepfutó bajnokságán. Mostanában, hogy már jócskán maga mögött hagyta azokat a dicsőséges napokat, jobb híján a pálya szélén áll tréningruhában, onnan tapsol és kurjongat – általában olyan hangerővel szurkol, hogy az erdő fái is beleremegnek. Mivel a terepidénynek vége, és kénytelen vagyok a futópályát használni, a helyzet még rosszabb. Így sosem veszít szem elől, nincsenek fák, amelyek eltakarnának. Hiába ciki, azért jólesik a lelkesedése. Cserébe ő az egyetlen, aki Annie-nek szólíthat.

Apa visszatér az újságjához, én pedig kellemes csendben elfogyasztom, ami a kávémból és a zabpelyhemből maradt. Anyától eltérően, aki mindig késztetést érez, hogy megtörje a csendet, Apa hagyja, hogy közénk telepedjen, akár egy családtag. És akkor megszólal Emma autójának dudája.

Apa egyik kezéből kiesik az újság.

– Na, megjött a brited.

Nyomok egy puszit az arcára, és már kint is vagyok.

Az autó a kocsifelhajtón berreg, én pedig olyan gyorsan próbálok eljutni hozzá, ahogy csak esés nélkül lehetséges a jeges betonon. Megkönnyebbülten sóhajtok, ahogy kinyitom Emma csillogó új Saabjának ajtaját, és behuppanok mellé a jó meleg bőrre.

– Jó reggelt, drága – csacsogja Emma Atkins összetéveszthetetlen brit akcentusával. Aztán gyors, de laza mozdulattal hátramenetbe teszi a sebességváltót, és kiszáguld a kocsifelhajtóról.

– Hallottad a hírt? – bukik ki belőle olyan hirtelen, mintha a szavak órák óta bezárva várták volna, hogy végre szabadon engedje őket.

– Hát persze, hogy nem – felelem a szememet forgatva. – Már hogy is értesülnék bármiről előbb, mint te?

– Jön ma egy új srác. Most költöztek ide Kaliforniából. Klassz, nem?

Bár Emma szinte az egész világot bejárta, az Államokból nem sokat látott a Középnyugaton kívül. Kalifornia számára olyan, mint valami fantasztikus amerikai kuriózum – mint a vödrös fagyi vagy a pálcikára szúrt bundás hot dog.

– Az újdonság csak jó lehet – mondom, és amikor ránézek, feltűnik, hogy ma a szokásosnál erősebben sminkelt, és mindenféle kiegészítőket visel. Na meg az egyenruhánkhoz tartozó miniszoknyát jócskán felhajtotta, hogy még „minibb” legyen. Le sem tagadhatná, hogy az új fiúra készül, amióta csak felkelt az ágyból. Ahogy megállunk a lámpánál, a visszapillantóba néz, aztán ujjával igazgatni kezdi a rúzsát. Na, nem mintha szüksége lenne efféle praktikákra. Igaz, hogy angol, de úgy néz ki, mint egy brazil szupermodell: hangsúlyos arccsont és sötét, érzéki szempár. Én bezzeg még azzal sem bajlódtam ma, hogy feldobjak egy kis szájfényt. Így amikor egymás mellett besétálunk majd a suliba – mindegy, hogy Emma az új srác miatt csinosította ki magát vagy sem –, nem kell azon töprengenem, ki után fordulnak meg a fiúk.

De még a plusz erőfeszítésnél is szokatlanabb a tény, hogy nem tett be semmilyen zenét. Benyúlok a kesztyűtartóba, és keresgélni kezdek a CD-k között. A lemezek összevissza hányva egymást karistolják. Végül a kezembe akad valami bársonyos tapintású: kibányászom azt a pink CD-tartót, amit még én vettem Emmának tavaly a szülinapjára. Egymás után csúsztatom be a lemezeket a műanyag tasakokba.

– Hé, miért nem vagy egy kicsit lelkesebb? Ez nagy hír, Anna! Gondolj már bele, mióta nem jött hozzánk új diák!

Ujjaival dobolni kezd a kormányon – mindig ezt csinálja, ha belemerül a gondolataiba.

Fel sem nézek, úgy válaszolok:

– És én?

– Te?

Megvonom a vállam és bólintok.

– Ja. Nyolcadikban. Tudod, az a pattanásos, fogszabályzós bongyor hajú abban a brutál Westlake-es pólóban. – Még a hideg is kiráz az emlékektől. – Igen, új diák. Én.

– Tényleg… – Kibámul az ablakon, és elgondolkodik, mintha egy fikarcnyi esély is lenne rá, hogy nem mondok igazat. Aztán így szól: – Hú. Ja. – Felém fordul, és belecsíp az arcomba. – És így utólag nézve: milyen nagy nap volt az! Nélküled kivel énekelnék? De ha már itt tartunk, siess, mert beérünk a suliba, mielőtt lemezt választanál. Nézd, ezt! – Azzal belenyúl a tokba, és kiveszi a legfelsőt.

– Vitalogy. Tökéletes.

Az utóbbi három hónapban gyakorlatilag csak az új Pearl Jam CD-t hallgattuk. Ennek ellenére beteszi a lejátszóba, és addig tekeri a hangot, ameddig csak torzítás nélkül bírja a basszus. Aztán rám néz, mosolyog, és mozogni kezd a ritmusra. A „Corduroy” halk gitárral kezdődik, hogy aztán egyre jobban bevaduljon, kitartó ütemben hangosodva, míg végül betölti az egész autót. Amikor a dobok is bekapcsolódnak, hátradőlök az ülésen. Először csak finoman, lágyan szólnak, de aztán egyre hangosabbak. Az intró utolsó öt hangja adja a végszót; mindketten tudjuk, hogy itt kell bekapcsolódnunk. Úgyhogy egymásra nézünk, és énekelni kezdünk:

 

A várakozás megőrjített…

Most, hogy végre itt vagy, romokban heverek…

 

Kívülről fújjuk az egészet. Hangosan és hamisan énekelünk, de az utolsó egyperces instrumentális résznél engedjük el magunkat igazán. Én a fejemet rázva léggitározok, Emma a kormányon dobol. Vadul csapkodja a bőrt, két keze talán mégis most van a legközelebb az autósiskolában begyakorolt „tíz óra tíz perc” kéztartáshoz azóta, hogy ismerem. És – mintha csak gondosan megkomponálta volna az érkezésünket – épp akkor gördülünk be a szokásos parkolóhelyünkre, amikor az utolsó hangok elhalnak. Színpadias mozdulattal fordítja el a slusszkulcsot.

– Az idén is lesz Pearl Jam-koncert a Soldier Fieldben, tudtad? Megkérhetnéd Szeplőst, hogy szerezzen jegyeket.

– Ne hívd így! – mondom, és alig bírom elfojtani a nevetést. – A neve Justin. Talán tényleg tud jegyet szerezni…

Felvont szemöldökkel, oldalról pislant rám.

– Talán? Hé, tudod, hogy bármit megtesz a kedvedért! Totál odavan érted!

– Nem igaz. Ötéves korom óta ismerem. Csak barátok vagyunk, semmi több.

– És ezt ő is tudja?

– Hát persze! – A szüleink régóta ismerik egymást, és valamikor elválaszthatatlanok voltunk. De a dolgok megváltoztak. Justin Reilly régen olyan volt, mint egy kényelmes mackónadrág, de most már inkább olyan, mint egy szalagavatós ruha. Szép, de szorít.

– Oké. Akkor, lennél olyan kedves, és megkérdeznéd a barátodat, hogy tud-e nekünk lőni két jegyet a Pearl Jamre? – Már majdnem kiszállt az autóból, de eszébe jutott valami. – Várjunk csak, és mi van, ha nem tud szerezni? Akkor mit csinálunk?

Ránézek.

– Szeretnél a nyáron elmenni a Pearl Jamre, Em?

Bólint.

– Persze.

– És mikor fordult elő veled utoljára, hogy nem kaptad meg, amit akartál?

Várok, és hagyom, hogy egy kicsit gondolkodjon. Aztán megrántja a vállát, és elmosolyodik.

– Ennyire elkényeztetett lennék?

– Nem – füllentek. Emma kiskutya szemekkel bámul rám, én meg hozzáteszem: – Na jó, néha igen, de így is szeretlek.

Boldogan vigyorog.

Emmával a diákparkolóból az oldalsó bejárathoz megyünk. Miután belépünk az épületbe, megállunk a lábtörlőn, topogunk, és várjuk, hogy a fejünk fölé szerelt ventilátor lassan megolvassza a havat a csizmánkon. Ahogy a hólé csorogni kezd, hirtelen – ma reggel először – úgy érzem, ki kell adnom magamból a történteket. Ha valakinek elmesélem a futópályás kalandomat, akkor az Emma lesz, és ez a legmegfelelőbb időpont. De nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Hogyan közöljem a legjobb barátnőmmel, hogy egy srác egyszer csak ott termett a semmiből, rám mosolygott, aztán újra köddé vált, és nem hagyott maga után mást, csak a feneke nyomát a hóban, na meg az olthatatlan kíváncsiságot, ami arra ösztönöz, hogy megoldjam ezt a rejtélyt?

– Em?

– Igen?

– Mondhatok valami… furcsát? – Körbenézek, hogy biztosan ne halljon bennünket senki sem. Mert az egy dolog, hogy az ember a legjobb barátnőjének elárulja, hogy kezd megőrülni, de azt mégsem szeretném, ha a hír futótűzként terjedne tovább.

– Hát persze.

Elindulunk a szekrények felé, de közben megállunk. Már épp nyitnám a számat, hogy belekezdjek, amikor hirtelen megjelenik Alex Camarian kosaras dzsekiben, a tőle megszokott vigyorral az arcán, és hanyagul átkarolja Emma vállát.

Az arcát betolja kettőnk közé, és hallom, amint belemormog Emma fülébe:

– Jó reggelt, gyönyörűség.

– Na, Alex – mondja Emma, és kicsit ellöki magától, de azért egy fél mosollyal biztatja is közben. – Nem látod, hogy épp beszélgetünk? Mit akarsz?

Mielőtt még válaszolhatna a kérdésre, megszólal az első csengő.

– Majd megmondom én neked, mit akarok… – feleli Alex, és a mellkasához húzza – …ha körbesétáljuk a Fánkot.

Emma rám néz. Aztán Alexre. Aztán a kör alakú előcsarnokra, amely a Fánk becenevet viseli.

Aztán még egyszer rám, és a beleegyezésemet kéri a tekintetével. Visszanézek, megeresztek egy biztató mosolyt, Alex pedig a karját nyújtja neki.

– Szabad? – Erőltetetten erotikus hangjához komoly arckifejezés társul, és ettől egészen úgy fest, mintha egy nyálas szappanopera főszerepére pályázna. Emma hagyja, hogy karon ragadja, és elvezesse. De még visszanéz rám, grimaszol és megvonja a vállát, mintha nem lenne más választása. Az ajkáról leolvasom a két szót: Később, oké?

Lehet, hogy Alex felbukkanása jel: jobb, ha mégis megtartom magamnak a semmiből feltűnő, majd újra eltűnő fiúkkal kapcsolatos híreimet. Benyúlok hát a szekrényembe, előveszem a könyveket a következő három órára, egy rágót az útra, és éppen indulni készülök.

Ekkor pillantom meg. Dermedten bámulom, mintha kísértet lenne. Dean Parker atyáskodón karolja át a vállát, ahogy lavíroznak a folyosón a nyüzsgő diákok között, a termeket mutogatja neki, meg a jeleket a falon. Ahogy azt az első óra előtt az első napon egy új iskolában szokás.

Az új diák. A kaliforniai. Egy srác sötét, bozontos hajjal – nem is kérdés: ő az, akit a futópályán láttam.

Elmennek mellettem, de egyikük sem méltat többre egy futó pillantásnál. Én csak állok ott tátott szájjal, falfehéren, ők pedig befordulnak a sarkon, és eltűnnek a szemem elől.

 

A Kiadó engedélyével.