Beszámoló: Bohém Ragtime Jazz Fesztivál - Kecskemét, 2014. március 28-30.

Számos olyan muzsikus tevékenykedik világszerte, aki kint sztárnak számít, de itthon vajmi keveset tudunk róla – szerencsére a hazai koncertszervezők munkájának köszönhetően egyre több különlegességet láthatunk az itthoni színpadokon. A március utolsó hétvégéjén, Kecskeméten megtartott Bohém Ragtime Jazz Fesztiválon csupa olyan külföldi előadó lépett fel, akinek a neve eddig kevésbé volt ismerős itthon, de egészen biztos vagyok abban, hogy a fesztiválon bemutatott produkcióiknak köszönhetően több száz magyarral gyarapodott a rajongótáboruk.

 

A háromnapos zenefolyamot a fesztivál házigazdája, a Bohém Ragtime Jazz Band nyitotta, méghozzá teltház előtt. Egyébként jól mutatja az igényes zenék iránti érdeklődést, hogy a rendezvényre már egy héttel korábban elfogytak a bérletek, és az esti koncertekre jegyet is már csak nagy szerencsével lehetett venni. A kecskeméti zenekar – ahogy ezt már tőlük az elmúlt évtizedek során megszokhattuk – humorral mélyen átszőtt, a régi, boldog békeidők hangulatát árasztó produkcióval lépett a színpadra. Az együttes felállása a korábbiakhoz képest annyiban változott, hogy a világ vezető beatboxosai között nyilvántartott Dömötör Tamás is csatlakozott a csapathoz. A közönség ámulattal nézte Döme elképesztő bemutatóját; gyakorlatilag nem létezett olyan hang, amit ne lett volna képes utánozni – legyen szó hangszerről vagy éppen egy kávéautomatáról (volt egy szám, ami a kávéról szólt). A színpadkép szinte folyamatosan változott, láthattuk a Bohémokat Dömével és nélküle is, miközben azért a beatboxos kapott önálló perceket is.

 

Nem csoda, hogy a Bohémok által „megdolgoztatott” közönség már felfokozott hangulatban várta az est második fellépőjét, a The Earregulars-t, akik egyenesen New Yorkból érkeztek. A Jon-Erik Kellso (trombita), Scott Robinson (klarinét, szaxofonok, tárogató és trombita), Greg Cohen (nagybőgő) és Matt Munisteri (gitár és bendzsó) felállású zenekar az amerikai metropolisz jazzéletének meghatározó szereplőjének számít, de az amerikai zenészek nem csak a klubéletben aktívak, hanem a stúdiókban is gyakori vendégek: összességében legalább száz olyan album van, amelyiknek a stáblistájában megtaláljuk a nevüket. Az amerikai zenekar produkciója kifinomult és választékos volt, amit hallottunk, az sohasem érződött egyszerűnek, de sohasem támasztott olyan igényt a hallgatóval szemben, ami gátolná az anyag befogadhatóságát. A jó muzsikusok minden ismérve (kiváló hangszeres tudás, művészet iránti feltétlen alázat, csapattagként való gondolkodás) azonosítható volt a The Earregulars zenészeinél – úgy gondolom, a koncert végén azok is megértették, hogy a fesztivál főszervezője és a Bohém Ragtime Jazz Band vezetője, Dr. Ittzés Tamás miért úgy konferálta fel az amerikai zenekart, hogy „csak” zene. Akinek a két koncert után maradt még szabad kapacitása, az a művelődési ház aulájába jam session-t hallgathatott, ami itt az est folyamán fellépett zenészek közös, szabad örömzenélését jelentette.

 

A szervezők hagytak elegendő időt a közönség „regenerálódására”, ugyanis a fesztivál második napja 11 órakor indult. A Bohém Jazziskola Live elnevezésű program most a ritmusszekcióra fókuszált, s ennek keretében az elmúlt este szereplői közül négyen léptek a színpadra – Dr. Ittzés Tamás, Döme, Matt Munisteri és Greg Cohen. Úgy láttam, hogy ez a műsorszám nem nagyon mozgatta meg a közönség fantáziáját, ezért kevesen voltak ott, pedig sokat veszítettek, hiszen ezek a kicsit workshop jellegű programok mindig sokkal személyesebb hangvételűek, mint a „nagy koncertek”. Ez alól nem jelentett kivételt a mostani alkalom sem. Tamástól közel egyórás zongorakoncertet hallhattunk, aminek a középpontjában természetesen a ragtime volt. De nem csak zenélt, hanem érdekes-értékes információkat is adott az elhangzottakhoz, vagyis egy kis ragtime történelmet is kaptunk tőle. Tamás után Döme és a két amerikai muzsikus produkciója következett: érdekes volt megfigyelni, hogy mennyivel eltérőbb módon kommunikálnak az előadók egy nagyobb és egy kisebb közönséggel – számomra az utóbbi hatott sokkal személyesebbnek. A hivatalos programban ugyan nem szerepelt, de a kora délutáni órákban Döme egy rögtönzött beatbox kurzust is tartott az érdeklődőknek, akik szép számmal meg is jelentek.

 

Délután háromtól a Bohém Jazziskola Live keretében a fúvósoké volt a főszerep. Az előző nap estéjéről – Jon-Erik Kellso, Scott Robinson és Korb Attila személyében – három ismerőst is láthattunk a színpadon, hozzájuk csatlakozott még Juraj Bartos és Szalóky Béla. A fúvósok munkáját azonban egy remek magyar jazz trió segítette; a Juhász Attila (zongora), Oláh Zoltán (nagybőgő) és Cseh Balázs (dobok) felállású formáció később az esti nagykoncerten is fontos szerepet játszott. Ahány fúvós, annyiféle stílus, ezért nagyon érdekes volt őket egy színpadon látni, ráadásul az is izgalmassá tette a dolgot, hogy a csapatnak nem volt alkalma a közös próbára, hiszen például Juraj Bartos nem sokkal a koncert előtt érkezett Kecskemétre. De most is bebizonyosodott, hogy a zene egy olyan nemzetközi nyelv, amit minden képzett muzsikus „folyékonyan” beszél. Mind a közös munka, mint pedig a szólók alatt olyan érzésem volt, mintha egy összeszokott formációt hallanék, arról nem is szólva, hogy Scott Robinson kapcsán kiderült, tárogatója egy bajai hangszerkészítő keze munkáját dicséri.

 

Az esti programot – ami ismét két részből állt – a néhány órával korábban szereplő jazztrió nyitotta, de most az amerikai hegedűst, Aaron Weinstein-t kisérték. A muzsikus kellemes, swinges zenéjére láthatóan vevő volt a közönség. Amikor meghallottam Weinstein játékát, nekem egyből Stéphane Grappelli neve ugrott be, ami úgy tűnik, nem véletlen, hiszen az internetet böngészve nagyon sokan Grappelli utódját látják benne. Az amerikai muzsikusnak a hegedű mellett a mandolin a kedvenc hangszere, de elmondása szerint a gépen csak egyetlen hangszer repülhetett vele, ezért a mandolint kénytelen volt otthon hagyni. A szervezőknek köszönhetően a helyi hangszermúzeumban Weinstein kiválaszthatott magának egy másik fellépő hangszert: elfogadható állapotú mandolint ugyan nem sikerült találni, de helyette kézbe került egy nehezen azonosítható húros hangszer – mondjuk az, hogy nincs neve az instrumentumnak, láthatóan nem zavarta a muzsikust, így is nagy örömét lelte a játékban.

 

 

Ami ezután következett az már nem csak a zenéről szólt, ugyanis az Ondrej Havelka & The Melody Makers egy komplett show-val lépett színpadra. Habár a főszerep végig a zenéé volt, a sztepptáncnak, az éneknek, a humornak, a burleszkszerű jeleneteknek mind-mind helye volt a produkcióban. A zenekar igazi energiabombát jelentett a közönség számára, ennek köszönhetően a nézőtér percről percre egyre magasabb hőfokon izzott; nem meglepő tehát, hogy az utolsó számokat (és a ráadást) a legtöbben már állva, tapsolva hallgatták. Az estet az előző estéhez hasonlóan jam session zárta.

 

Vannak, akik a fesztivál utolsó programját várják a legjobban, ugyanis a vasárnap a gála napja. Ekkor az előző napok szereplői vonultak újra a színpadra egy igazi, felszabadult közös zenélésre. Természetesen az, hogy ilyenkor teltház van, egy percig sem kérdéses. A vasárnapi program most is feltette azt a bizonyos pontot az i-re – mi mást is mondhatott hát Tamás a végén, mint azt, hogy jövőre ugyanitt!

 

Fotók: Czékus Mihály