Főkép

Shirin Neshat, iráni származású New York-i képzőművész alkotásaival először találkozhat a magyar közönség. A Műcsarnokban vetített videóinstallációi alig fél órát vesznek igénybe, mégis egy egész világot tárnak elénk – ahhoz viszont, hogy igazán megértésre találjanak ezek a művek, érdemes megismerni az alkotó élettörténetét.

 

Shirin Neshat Qazvin-ban, egy rendkívül vallásos kisvárosban nőtt fel Iránban. Szülei felső-középosztálybeli értelmiségiek voltak, hittek a tanulás fontosságában, és 17 évesen az Egyesült Államokba küldték tanulni. Az 1979-es iráni forradalom azonban mindent megváltoztatott: a művészt sokkolta, hogy egyik pillanatról a másikra Khomeini ajatollah irányítása alá került az ország, és megszűnt minden kapcsolata a családjával.

 

Irán fundamentalista iszlám országgá lett, s a nők olyan szexuális játékszerekké váltak, akiknek egyéni szinten a gyönyörszerzés, társadalmi szinten pedig a szaporodás az egyedüli szerepük. Khomeini ajatollah kitiltotta a nőket a közéletből, 74 korbácsütésben részesült, aki nem viselte a kötelező fátylat. A házasságba lépés korhatárát 18-ról 13-ra csökkentették, a nemi erőszak és a kölcsönös beleegyezés között nem tett különbséget a bíróság. A nőknek tilos volt megszólalniuk a nyilvánosság előtt, mert hangjuk felizgatná a férfiakat; szinte házi őrizetben tartották őket, és csak sürgős esetben hagyhatták el otthonukat. Khomeini rendszerének ideológiai alapjai tehát erőteljes nőgyűlölettel voltak átitatva.

 

Shirin Neshat életét alapjaiban rengették meg a kortárs iszlám társadalom visszásságai, csak 1990-ben, két évvel Ruholláh Homeini halála után érezte, hogy visszatérése biztonságos. Kétségbeesetten kereste a lehetőséget, hogy újra megtalálja kulturális gyökereit, először képeket készített Allah asszonyai címmel, majd ahogy az alkotó fogalmazta: „A képeim megmozdultak és történetet kezdtek mesélni.”

 

A világhírt azonban videóinstallációi hozták meg számára, melynek egyik rendkívüli darabját, az Elragadtatást (Rapture) tekinthetjük meg a Műcsarnokban. Képzeljenek el egy termet, melynek két egymással szemben lévő falára egyszerre vetítenek, a néző pedig nagyjából a középpontban foglal helyet. Az egyik vetítővásznon fekete csadorba bujtatott nők, átellenben pedig fehér inges férfiak története elevenedik meg a szemünk előtt. A vetítés bár kétcsatornás-párhuzamos, nem kell amiatt aggódnunk, hogy, mint egy teniszmérkőzésen, ide-oda kell kapkodni a fejünket. Neshat tudatosan vezeti a nézőt, rövid időn belül tudjuk, mikor ajánlatos a váltás.

 

A filmben nincs semmi találomra odavetett dolog, mentes az ötletszerűségtől, a spontaneitástól. Minden kimunkált, értelmezésre szólít fel, csak így fedhetők fel az alkotó valódi mondanivalói. Egy olyan világban, ahol a költészet és a zene minden formáját betiltották, szokatlanul merész, hogy a művészet eszközével megy szembe hazája szigorú erkölcsi dogmájával. Alkotásaiban nem csak a keleti és a nyugati szemlélet szembenállása, hanem a férfi és a nő közötti feloldhatatlannak tűnő alapkonfliktus is reflektorfénybe kerül. A vallásból eredendően Neshat több munkájában is mély dualizmus gyökerezik, világát az állandó feszültség jellemzi. Az Elragadtatás 13 percében száz nő és száz férfi energiája feszül egymásnak, magukban hordozva a bizánci társadalmak ősi jegyeit: a diszkriminációt, a nők elzártságát. Az asszonyok gyászfekete ruhája itt nem a muszlim identitás büszke jelképeként, az egyetlen elfogadható, illendő viseletként jelent meg, sokkal inkább tükrözte az elmaradottságot, az alacsonyabb rendűséget. Neshat ráadásul megszegte a perzsa „filmkódex” előírásait is: a nőkről közelképet készített.

 

Shirin második videóinstallációja, a Zarin annak az öt videóból álló sorozatnak a része, mely Nők férfiak nélkül címmel készült, 2009-ben, és magyar vonatkozása is van, Zarint ugyanis Tóth Orsi magyar színésznő alakítja. A fiatal iráni prostituáltról szóló történetben a tragikus személyes sors mellett képet kaphatunk az iráni rendszer álszentségéről. Ahol a női szépség az ördög megnyilvánulása, ott a nyilvánosház üzemeltetése több mint alattomos képmutatás. Már az is nyugtalanító élmény, hogy kényelmes kanapén ülve nézhetjük végig egy katatón állapotban dolgozó ifjú szajha mindennapjait, ezt pedig fokozza Zarin „ébredése”, és a megtisztulás utáni görcsös vágya. Zarin, mit sem törődve a veszéllyel, égszínkék fátyolban rohan végig a városon, pedig még Khomeini idejében betiltották a nők színes ruhadarabjait. A színes ruha viselése a legősibb foglalkozásra utaló egyértelmű jel, már azért nyíltan megköveztek valakit az utcán, ha a csador alól kibukkant egy fehér színű papucs. A filmben az erőteljes, szenvedélyes színek, kontrasztok az uralkodók, de a művésznő kerülte a giccset és a lehetőségekhez képest a melodrámát is.

 

 

Neshat nem azért vállalja fel a politikai szembenállását, mert bármiféle közéleti ambíciója van. Társadalmi szerepvállalását egyfajta segélykiáltásként aposztrofálja – a filmjei olyan spirituális közvetítők, mellyel segít megértetni az iráni nők problémáit. Bár sokan mondják, hogy a női identitás keresése jelenítődik meg nála, úgy gondolom, céljai jóval meghaladják ezt a törekvést. A Nyugat hatása egyre nagyobb, szélsőségesebb kihívások elé állítja az arab világot, egyre mélyül a reformisták és a fundamentalisták közötti, lassan áthatolhatatlan szakadék. Asszonyok milliói élnek rabszolgasorsban, vallási köntösbe öltöztetett fanatikusoknak kiszolgáltatva. Shirin Neshat az ő segélykiáltásukat fordítja le a művészet nemzetközi nyelvére, és viszi el üzenetüket a világ legnagyobb kiállítótermeibe. Figyelemfelhívására 2014-ben a Davosi Világgazdasági Fórum is felfigyelt, és neki ítélték a Kristály Díjat, melyet azon művészek kapnak, akik kimagasló teljesítményt nyújtottak a világ helyzetének jobbításáért.

 

Az installációk 2014. április 27-ig tekinthetők meg a Műcsarnokban. A kiállításhoz számos esemény kapcsolódik – tárlatvezetés, előadások, workshopok – 2014. április 13-án pedig Shirin Neshat beszél majd saját alkotásairól.