Főkép

Fülszöveg:

2312-t írunk.

A tudományos és technológiai fejlődés rendkívüli jövő előtt nyitotta meg az utat. Már nem a Föld az emberiség kizárólagos otthona: új élőhelyek létesültek a Naprendszer holdjain, bolygóin és még távolabbi helyeken. Ebben az évben, 2312-ben, az események sajátos sorozata arra kényszeríti az emberiséget, hogy szembenézzen a múltjával, a jelenével és a jövőjével.

A történet a Merkúron kezdődik, Terminátor városában, amely maga is a mérnöktudomány eddig elképzelhetetlen csodája. Haláleset történik váratlanul, bár talán voltak előjelek; és ez Swan Er Hong egész életét megváltoztatja. Swan egykoron bolygókat teremtett - most abba a tervbe pillanthat bele, amely az elpusztításukat szolgálja.

A 2312 merész és zseniális látomás az emberiség jövőjéről, egyúttal magával ragadó jellemrajz azokról az emberekről, akik e jövőnek a történéseit alakítják. Nagy jelentőségű sci-fi a műfaj egyik legfontosabb és legtehetségesebb írójától.

 

Részlet a regényből:

A nap mindig éppen felkelni készül. A Merkúr olyan lassan forog, hogy sziklás felszínén akár gyalogosan is folyamatosan a hajnal előtt lehet haladni; sokan pontosan ezt is csinálják. Vannak, akik számára ez egyfajta életmóddá vált. Nagyjából nyugat felé vonulnak, mindig a gigantikusan hosszú nappal előtt járva. Egyesek egyik pontról a másikra rohannak meg-megállva, hogy ellenőrizzék a korábban fémkiválasztó metalofitákkal betelepített repedéseket, és gyorsan lekapargassák a felgyűlt arany-, volfrám- vagy urániumréteget. De a legtöbben azért vannak ott, hogy időnként egy-egy pillantást vethessenek a napfelkeltére.

A Merkúr ősöreg arca olyan leharcolt és egyenetlen, hogy a bolygó terminátora, a hajnalsáv nem más, mint a feketének és a fehérnek a hatalmas árnyjátéka – fehéren izzó magaslati pontokkal pettyezett szénfekete üregek sorából áll, amelyekben a fehér pontok addig nőnek, amíg végül az egész olyan ragyogó nem lesz, mint az olvadt üveg, és el nem kezdődik a hosszú nap. A napfénynek és az árnyékoknak ez a vegyes zónája gyakran akár harminc kilométer széles is lehet, annak ellenére, hogy sík talajnál a látóhatár alig pár kilométerre van. De a Merkúrnak csak nagyon kis részén sík a talaj. Az összes ősöreg hepehupa és magas szikla megvan még rajta azokból az időkből, amikor a bolygó elkezdett lehűlni és összemenni. Egy ilyen egyenetlen tájon a napfény képes hirtelen átugrani a keleti látóhatárról valami távoli, nyugatabbra lévő területre. Mindenkinek, aki ezen a részen jár, számításba kell vennie ezt a lehetőséget, észben kell tartania, hol és mikor következnek be a leghosszabb napfényvetődések – és hogy hol találhat leggyorsabban árnyékot, ha véletlenül arra jár, amikor ez bekövetkezik.

Vagy ha szándékosan jár arra. Mert sokan meg-megállnak útközben bizonyos sziklákon és egyes kráterek peremén, sztúpákkal, kőrakásokkal, petroglifákkal, inukszukokkal, tükrökkel, falakkal, goldsworthykkel jelzett helyeken. A napjárók ezeknél táboroznak le, majd kezdenek várakozni kelet felé nézve.

Az előttük elterülő látóhatár fekete űr a fekete sziklák felett. A szupervékony neon-argon légkörben, amelyet a kőbe csapódó napfény hoz létre, csak nagyon halvány hajnal előtti derengés tükröződik. De a napjárók tudják az időt, úgyhogy csak várnak és bámulnak… amíg…

…narancsszínű tűzdelfinek villanása a látóhatáron…

…és felkorbácsolódik a vérük. Újabb futó lobbanások következnek, lángolnak fel, alkotnak hurkokat, majd ömlenek végig szabadon az égen. Ó, te csillag, aki mindjárt rájuk veted magad! Sisakjuk plexije már be is sötétült és polarizálódott, hogy megvédje a szemüket.

A narancssárga lobogók az első megjelenési pontjuktól jobb felé és bal felé terjednek, mintha tűz ütött volna ki a látóhatáron és harapózna el északra és délre. Majd a fotoszféra egy szilánkja, a nap tényleges felszíne villan fel és marad ott, folyik szét lassan két oldalra. Az ember sisakjában lévő filterektől függően a csillag felszíne akármilyennek tűnhet a kék örvénytől a narancssárga, lüktető masszán át egészen az egyszerű, fehér korongig. A jobb és bal oldalon egyre csak terjed folyama, messzebbre, szélesebbre, mint az lehetségesnek tűnik, amíg egyértelművé nem válik az ember számára, hogy közvetlenül a nap mellett áll egy kavicson.

Ideje megfordulni és elszaladni! De a napjárók egy része lebénul – saját lábán is átbukik –, mire sikerül elszakítania magát a látványtól, és semmihez sem fogható pánikkal nyugat felé vetnie magát.

De előtte még… egy utolsó pillantás a merkúri napfelkeltére. Ami ultraibolya fényben a forróság és a még nagyobb forróság folyamatos kék vicsorgása. Elsötétített fotoszférával jobban kivehető a korona fantasztikus tánca, az összes mágneses ív és rövidre zárt kör, az éjszakába köpött égő hidrogénmasszák. De azt is lehet, hogy az ember a koronát zárja ki, és csak a nap fotoszféráját nézi, akár felnagyítva, amíg meg nem jelenik a konvekciós cellák ezreinek táncoló csúcsa, melyek mindegyike önmagában is egy kis dühödten tomboló tűzvész, együtt pedig másodpercenként ötmillió tonna hidrogént égetnek el – és ezzel a sebességgel a csillag még négymillió évig ragyoghat. Ez a sok kis lángnyúlvány körbe rendeződve táncol a napfoltoknak nevezett kis, fekete korongok körül – a tűzviharok változó örvényei körül. Ezeknek a spirálszerű mozgásoknak van nem biológiai magyarázata is – a különböző gázok különböző sebessége, a mágneses mezők folyamatos keringése, amelyek a tűzkörök végtelen örvényeit hozzák létre –, de igazából elevennek tűnnek, sokkal elevenebbnek, mint az élő dolgok nagy része. Ha az ember belenéz a merkúri hajnal apokalipszisébe, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne élne. Beleüvölt az ember fülébe, beszél hozzá.

A legtöbb napjáró idővel kipróbálja az összes filtert, utána pedig kiválasztja a neki legjobban megfelelőt. Bizonyos filterekre vagy filtersorozatokra szinte saját vallás épül, a maga egyéni vagy közösségi szertartásaival. Nagyon könnyű elveszni ezekben a szertartásokban; miközben a napjárók ugrásra készen bámulnak, gyakran előfordul, hogy a hívők valamelyike transzba esik a látvány valamely részletétől, egy korábban soha nem látott mintázattól, valamitől a pulzálásban és az áramlásban, ami megragadja a képzeletét; és hirtelen hallhatóvá válik a tüzes csillók sistergése, vad dübörgés hangzik fel – az ember saját véréé, amely mindig ott rohan a fülében, de azokban a pillanatokban pontosan olyan a hangja, mint az égető napé. És így fordulhat elő, hogy az ember túl sokáig ott marad. Van, akinek csak megég a retinája; páran megvakulnak; egyesek konkrétan meghalnak, amikor cserbenhagyja őket a túlterhelt űrruha. Van, amikor egytucatnyi vagy még több emberből álló csoport fő meg.

Úgy gondolod, ők az ostobák lehetnek? Úgy gondolod, te soha nem követnél el ilyen hibát? Ne legyél ebben olyan biztos. Ezt tényleg elképzelni sem tudod. Semmihez sem hasonlítható, amit valaha láttál. Lehet, hogy azt hiszed, téged már megedzett az élet, hogy már semmi nem tud felizgatni, ami az elmén kívül van, olyan világlátott és kifinomult ízlésű vagy. De ebben az esetben tévedsz. Te is a nap teremtménye vagy. És ilyen közelről nézve félelmetes szépsége bárkinek az elméjét ki tudja üríteni, bárkit transzba tud ejteni. Olyan, mintha Isten arcába nézne az ember, legalábbis ezt beszélik egyesek, és tény, hogy a naprendszerben minden élőlény a naptól kapja az energiáját, és ebben az értelemben valóban a nap az istenünk. A látványa képes minden gondolatot kiűzni az ember fejéből.

És pontosan ezért érdekli az embereket.

 

Úgyhogy van okunk arra, hogy aggódjunk Swan Er Hongért, aki a legtöbb embernél hajlamosabb kipróbálni dolgokat pusztán azért, hogy kiderítse, mi történik. Ő gyakran jár napsétára, és olyankor mindig a biztonság határán táncol, és néha túl sokáig marad a napon. Jákobnak az a hatalmas lajtorjája, az a szemcsés lüktetés, a csillók áramlása… Swan szerelmes a napba. Imádattal övezi; a szobájában felállított egy oltárt Sol Invictusnak, és minden reggel, amikor a városban ébred, el szokta végezni a prātah-samdhyā, a napköszöntés szertartását. A tájépítészeti műveinek és performanszainak nagy részét neki szenteli, és mostanában ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy goldsworthyket és abramovicokat készít a tájban és a saját testén. Vagyis a nap művészete részét képezi.

De immár a vigasza is, mivel most gyászol odakint. Ha valaki most a város Terminátorának hatalmas Hajnali Fala tetején lévő korzón állna, akkor megláthatná őt délre, a látóhatár közelében. Sietnie kell. A város éppen a Hésziodosz és a Kuroszava közötti hatalmas gödör alján lévő sínszakaszon halad végig, és a távoli nyugatot nemsokára elönti majd a napfény áradata. Swannak be kellene érnie a városba, mielőtt ez bekövetkezik, mégis csak áll ott mozdulatlanul. A Hajnali Fal tetejéről olyan benyomást kelt, mint egy ezüst játékszer. Az űrruháján nagy, kerek, átlátszó sisak van. Csizmája hatalmasnak tűnik, és fekete a portól. Egy kicsi, ezüst csizmáshangya, aki ott áll és gyászol, amikor pedig a város nyugati szélén lévő felszállóplatformhoz kellene igyekeznie. A többi napjáró odakint már rohan a város felé. Vannak, akik kis kocsikon vagy kerekes igákkal húzzák maguk után készleteiket vagy akár alvó társukat. Elég szűkre szabták a visszatérésre szánt időt, mivel a város nagyon kiszámítható. Nem térhet el a menetrendtől; a nappali hőség kitágítja a síneket, amelyre szorosan rátapad a várost szállító alváz, úgyhogy a nap hajtja nyugat felé a várost.

A visszatérő napjárók összezsúfolódnak a felszállóplatformon, amikor a város közel ér hozzá. Van, aki hetek óta vagy akár annyi hónap óta itt várakozik, amennyi egy teljes bolygófordulóhoz kell. Amikor a város odaér, zsilipkapuja kinyílik, és ők egyenesen belesétálnak.

Ez a pillanat mindjárt eljön, és Swannak is ott kellene lennie. Ennek ellenére még mindig ott áll a hegy fokán. Már többször kért retinajavítást, és rengetegszer kényszerült arra, hogy úgy fusson, mint a nyúl, ha nem akar meghalni. Most ismét ez lesz majd. Légvonalban délre áll a várostól, és a vízszintes sugarak teljesen megvilágítják, olyan, mint egy ezüstszilánk az ember látóterében. Az ember nem tud nem kiabálni, ha ilyen megfontolatlanságot lát, még akkor sem, ha úgysem ér el vele semmit. Swan, te ostoba! Alex halott – ezen már nem lehet változtatni! Fuss az életedért!

És akkor nekiindul. Az élet – az életösztön – felülkerekedik a halálon, a lány megfordul és nekiiramodik. A Merkúr gravitációját, amely szinte pontosan ugyanakkora, mint a Marsé, gyakran nevezik a sebesség tökéletes g-jének, mivel azok, akik már hozzászoktak, hatalmas ugrásokkal tudnak száguldani a talajon, rohanás közben kaszáló karokkal egyensúlyozva. Swan pontosan így szökell és hadonászik – egyszer beakad valamibe a csizmája, és egyenesen a fejére esik, majd felugrik, és ismét előreveti magát. Oda kell érnie a platformhoz, amíg a város még mellette van; a következő platform tíz kilométerre nyugatra található.

Odaér a platform lépcsőjéhez, megragadja a korlátot, felhúzza magát, és a platform túlsó végéből beugrik a félig már becsukódott kapuba.

 

A Kiadó engedélyével.