Főkép

Sok évvel ezelőtt egykori – énektanár – barátom mesélte az anekdotát, hogy Buxtehude nevét leginkább magyaros áthallásban, nehéz zenetörténeti vizsgák előtt emlegették hallgatótársai, vagyis a mester műveit legfeljebb hallomásból ismerték, ténylegesen sosem hallották, s kottából sem tanulmányozták. Pedig a saját korában ritkaságszámba menő alkotói szabadsággal élni tudó komponista nem csak korának egyik jelentős zeneszerzője és orgonistája volt, hanem igazi újító is, habár hírneve elsősorban valóban az orgona virtuózaként terjedt el, vokális művei pedig hamar feledésbe merültek. A régizene 20. század végi reneszánsza azonban újfent, méghozzá egészen széles körben elérhetővé, jobbnál jobb felvételeken ténylegesen hallhatóvá tette az obskúrus műveket, köztük a furcsamód egyedül opus-számmal kiadott triószonátákat is.

 

A beavatottak számára ma már közhely, hogy ezek a darabok a modern triószonáták előképeinek tekinthetők, és évtizedekkel megelőzték Telemann és Rameau kísérleteit, akiktől a műfajt eredeztetni szokás. Éspedig azért ríttak ki a korszak hasonló kompozíciói közül, mivel a 17. század végén jóformán elképzelhetetlennek számított, hogy a continuót ne a csembalóval vagy más pengetős hangszerrel megtámogatott cselló, vagy inkább viola da gamba játssza, így a billentyűs szólam nem különülhetett el határozottan a folyamatos kíséretet szolgáltató hangszer basszusától. Ezt a hagyományt rúgta fel Buxtehude, amikor triószonátáiban a viola da gamba inkább melodikus, ellenpontozó szerepet kapott, az alapot pedig egymagában a csembaló adta. Ez mindenekelőtt azért érdekes és forradalmi, mivel a barokk triószonáták még Vivaldi és Bach idejében is a régi, monodikus mintát követték, s legfeljebb dallaminvencióban múlták fölül egykori pályatársuk darabjait.

 

Ugyanakkor Buxtehude triószonátáinak melódiai megoldásait szintén haladónak lehet mondani – még ha nem is annyira előremutatóak, sőt, forradalmiak, mint maga a strukturális újítás. A dán/észak-német gyökerű szerző ezekben a műveiben ugyanis az olasz és angol kamaramuzsika korabeli tendenciáit vette át és fejlesztette tovább. Az áradó dallamívek, a könnyedség és a virtuozitás éppúgy származhattak a szigetországból – Purcell nem sokkal korábban alkotta meg varázslatos szépségű és drámai erejű műveit –, mint Itália derűs vidékeiről, ahol az érzelmeket kifejezni képes zenét már jó ideje ismerték és gyakorolták, emellett pedig virtuóz hangszeres játékosokban sem volt arrafelé hiány; az antifonális szerkesztés pedig szinte egyértelműen velencei hatás. Mai füllel persze jóval nehezebb kihallani a merészebb felfogást – a darabok főképp elbűvölő szépségükkel tudnak hatni ránk, a zenetörténetben való elhelyezésüket pedig hagyjuk inkább a tudósokra.

 

A Trio Sonnerie jelen felvétele, úgy hiszem, minden tekintetben elősegíti az élvezetek befogadását. A Mitzi Meyerson ujjai alatt megszólaló csembaló talán kissé a szükségesnél hátrább került a hangzásképben, megfelelő berendezéssel megszólaltatva viszont tökéletesen hozzásimul a szólóhangszerekhez. Járműveken, fülhallgatóból ellenben szinte bizonyosan elveszik a háttérzajok között – habár valószínűleg nem sokan hallgatnak barokk kamarazenét, mondjuk, a metrón. Monica Huggett hegedűjátékától a tőle megszokott régizenés precizitást, felkészültséget és átszellemültséget kapjuk. A Ton Koopmannal, Christopher Hogwooddal és Trevor Pinnockkal számos felvételt készített, kifejezetten barokkra specializálódott hegedűművész kétségkívül az előadók krémjébe tartozik, és itt is különös kedvvel és odaadással szólaltatja meg a sokszor incselkedő dallamokat, melyekre Sarah Cunningham hasonlóképp a művészet csúcsát képviselő viola da gambája felel.

 

Érdemes odafigyelni, ahogy a szólamok hol párbeszédszerűen egymásnak adják át a szót, hol szinte vitatkoznak, hol mintegy szerelmesekként egyre rövidebb motívumokat váltakoztatva, egymásnak válaszolgatva fokozzák-forrósítják a hangulatot. Ha nem tudnám biztosan, hogy a rockzenészek sosem hallgatnak efféle ritkán játszott műveket, azt hihetném, hogy a koncerteken egymásnak felelgető ének-gitár, vagy billentyű-gitár párbajokhoz részben Buxtehude triószonátáiból merítették az ihletet. Ám a Trio Sonnerie albumát, amelyre sajnos nem a teljes opusokat, csupán egy háromnegyed órásnál alig hosszabb válogatást rögzítettek, mindenkinek érdemes meghallgatnia, ha zenetörténeti érdekességként kíváncsi rá, ha egész egyszerűen gyönyörködni akar a szépséges muzsikában.

 

Előadók:

Trio Sonnerie

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1. Sonata Op. 1 No. 2 in G major, BuxWV 253

2. Sonata Op. 1 No. 4 in B flat major, BuxWV 255

3. Sonata Op. 1 No. 6 in D minor, BuxWV 257

4. Sonata Op. II No. 3 in G minor, BuxWV 261

5. Sonata Op. II No. 2 in D major, BuxWV 260