Főkép

Enrico Oliveri, az olasz baloldal legjelentősebb politikusa kiégett. Korábbi karakteres fellépését már régóta maga mögött hagyta, valójában már nem tud sem irányítani, sem komoly döntéseket hozni, ráadásul folyamatosan elveszíti a választóit, aminek nem csupán ő, de pártja is kárát látja. Gödörbe jutott, ahova félő, hogy az egész olasz ellenzéket magával rántja, ha nem történik valami. Egy különösen gyenge szereplése után úgy dönt, hogy a választások előtt egy rövid időre elvonul a közszerepléstől, hogy aztán majd újult erővel tudjon a ringbe szállni. Andrea Bottini, Oliveri kampányfőnöke és asszisztense, miután főnöke szó nélkül eltűnik, a keresés közben rátalál a politikus ikertestvérére, Giovannira. Ideiglenes megoldásként megtörténik a szerepcsere, hogy amíg elő nem kerül az igazi pártfőtitkár, addig se maradjon vezető nélkül az ellenzék – a filozófus és költő testvér azonban nem elég, hogy nemrég költözött ki az elmegyógyintézetből, de történetesen elég komolyan is veszi új szerepét…

 

Az az igazság, hogy rövid időn belül másodjára szerettem bele végérvényesen egy olasz moziba (legutóbb A nagy szépség esetében történt ilyen), aminek számos indoka van, de muszáj a legnyilvánvalóbbal kezdenem: Toni Servillo újfent bebizonyította, hogy zseniális színész – legszívesebben azt írnám, hogy minden bizonnyal a legnagyobb élő olasz színész, de mivel nem rendelkezem mélyreható ismeretekkel napjaink Olaszországának filmjeiről, ezért ilyeneket nem engednék meg magamnak. Az viszont egészen hihetetlen, hogy az elmúlt évben láthattuk a már emlegetett A nagy szépség öregedő, hedonista művészeként, most pedig egyszerre két szerepet is játszik: a megfáradt, majd lassan az életet újra megtaláló politikust, és ikertestvérét, az enyhén őrült, Brecht-et idéző filozófiaprofesszort. Ráadásul mindkét (mindhárom) szerepben brillírozik, döbbenetes figyelni átlényegülését a különböző alakok bőrébe, ezen pedig még az sem tud rontani, hogy gyakorta ugyanazokat a gesztusait, manírjait hozza; egyszerűen nem tudok nem rajongani a stílusáért.

 

Hogy folytassam az indokok felsorolását, muszáj beszélnem arról, mennyire élvezem az okos filmeket. És itt nem azon van a hangsúly, hogy mélyfilozófiai eszmefuttatások kerüljenek bele az adott műbe (mert az már olykor az én gyomromat is megfekszi), hanem csupán arra próbálok célozni, hogy egészen tetszetős, amikor feltételezik a nézőről: kettőnél több agysejtje van, és mondjuk képes arra, hogy alapvető összefüggéseket észrevegyen és levonjon bizonyos következtetéseket, hogy magától is elgondolkodjon a látottakon. Az Éljen a szabadság! intelligens, de nem a sznob értelemben: mer bátran érvelni; vállalja, hogy a félperces párbeszédekbe is érdekfeszítő tartalmat csöpögtet bele; vagy egyáltalán, hogy olyan dialógusokkal viszi előrébb a cselekményt, amelyek közben azt érzem, igazi filmet nézek és igazi gondolatot hallok, nem pedig valami végletesen lebutított közhelyet. Eközben pedig nem fél a komikum eszközéhez nyúlni, olyannyira, hogy néha azt érezzük, már-már vígjátékot nézünk.

 

Pedig csak részben van erről szó, valójában ennél komolyabb dolgokról is beszél Roberto Andò filmje. Legfőképpen a politikáról, természetesen, vagy legalábbis arról az elképesztő „blöff”-ről, amit manapság politikának neveznek – Giovanni elképesztő figurája tökéletesen megmutatja, hogyan is kellene valójában működnie: hogy mást ne mondjak, elsősorban olyan embereknek kellene a megfelelő székekbe ülniük, akik amellett, hogy értenek is a munkájukhoz, legalább valóban javítani szeretnének az emberek életén. Akik őszinte, politikai korrektség nélküli válaszokat adnak, még ha az nem is tetszik mindenkinek. Akik nem a saját pozíciójuk megtartásán ügyködnek, hanem szeretnék kimozdítani az embereket abból a letargikus tragédiából, amibe nagyrészt a vezetők miatt kerültek. Akik tisztában vannak azzal, hogy mindenki személyes hozzájárulása szükséges a jobbításhoz, és nem szabad birkamódra várni a szánkba repülő sült galambot.

 

Kicsit féltem is emiatt a filmtől, ugyanis sajnos jóval kevésbé vagyok jártas az olasz aktuálpolitikában, mint az elsődleges célközönség – ennek ellenére tökéletesen értettem, elvégre olyan általános igazságokat fogalmaz meg, amelyek mindenhol érvényesek (még itthon is). Ráadásul a politikai mellett van egy olyan vonulata is, ami mellett vétek lenne elmenni szótlanul: méghozzá Oliveri út- és énkeresése a távol töltött idő alatt. Tűélesen rávilágít arra a furcsa és zavarba ejtő ellentmondásra, ami mindig is ott rejtőzött a politikai életben: miszerint mindennapi emberek gondjaival kell foglalkozniuk olyanoknak, akik már közel sem mindennapi emberek. Ebben pedig ugyanannyira vétkes az amúgy szintén az emberek megtévesztésével foglalkozó média, mint maguk a politikusok is, akik olyannyira eltelnek önnön nagyságukkal, hogy közben elfelejtik, kiket is kellene valójában szolgálniuk.

 

Váratlanul nagyszerű film az Éljen a szabadság!, nehéz elképzelni, hogy át fogok élni még ennél is nagyobb élményt idén tavasszal a mozikban – pedig még csak szemkápráztató látványa sincs. Ellenben véglegesen megerősített abbéli tervemben, hogy a jövőben érdemesebb lesz a hollywoodi helyett az európai filmgyártásra koncentrálnom; legalábbis ha gyakrabban találkozhatom ennyire remek színészi játékkal, okos forgatókönyvvel vagy magával ragadóan stílusos humorral, akkor mindenképpen megéri. Andò filmje mégsem ezek miatt lesz annyira emlékezetes (bár kétségtelenül ezek is hozzájárulnak) – hanem hogy végre mer valaki olyan tiszta képet festeni a politikáról, amilyen az valójában. Cserébe pedig felvillantja azt is, milyennek kellene voltaképp lennie, hogy amikor kilépünk a moziteremből, sajnálkozhassunk egy sort, amiért a való életben a miniszterelnök-jelöltek nem haikukban beszélnek.