Lacuna Coil: Broken Crown Halo (CD)

Az elmúlt egy évben többfelé is olvastam arról híreket, hogy a Lacuna Coil problémákkal küszködik, és jóllehet nem néztem alaposabban utána a gondok mibenlétének, mivel azokhoz aligha lehet közünk, valószínűleg jelez valamit a puszta tény, hogy február 14-én a zenekar bejelentette két tagjának, Cristiano Migliogénak és Cristiano Mozzatinak a távozását. Ennek ellenére úgy érzem, mi több, határozott meggyőződésem, hogy eddigi legjobb albumukat sikerült összerakniuk.

 

Pedig a Dark Adrenaline-nal eléggé magasra rakták a lécet, és felettébb könnyű lett volna nem átvinni azt. Ám már az első pillanattól fogva érezhető, hogy a csapatnak tökéletesen sikerült kombinálnia a korábbi hangot – az egyedi jegyeket, melyekről könnyen, gyakorlatilag azonnal felismerhető a stílusuk – valami újjal és még az eddigieknél is keményebbel és sötétebbel. Nem annyira a témákra, a szövegekre gondolok, mint amilyeneket például a sokatmondó című a „Zombies”-ban hallani, hanem arra a megfoghatatlan többletre, amit éppen ebben a számban fedezhetünk fel először, ha sorban hallgatjuk a szerzeményeket. A ritmusok tudatos elbizonytalanítása az, amivel indítva egészen félelmetessé sikerül tenniük az összhatást, a Cristina tiszta hangját ellensúlyozó durva férfiénekkel pedig Andrea fokozza még tovább a feszültséget, és ad új értelmet a férfi-női metal kettős fogalmának. Később ugyanez az ellentét, vagyis az elbizonytalanító alap (azaz indítás) és a tökélyre vitt felépítmény szembeállítása tér vissza a „Cybersleep” bennem valamiért katedrálisokat idéző kompozíciójában.

 

Az izgalmas, főképp elektronikus kikacsintások, melyekhez rengeteg filmzenés reminiszcencia járul még, fenomenálisan ellenpontozzák a minden eddiginél eltaláltabb dallamokat, a Cristinának szánt, jószerével egytől egyig epikus vagy himnikus ívű melódiákat. A nagylemez legmaradandóbb pillanata mégis egy szinte banális, sok más együttes mellett, mondjuk, a Beatlestől sem idegen kórusos akkordfelrakás – az ős rock and roll egyik standard eleme. Itt, a harapós riff miatt közönségkedvenc-gyanús és letaglózóan lendületes, bár nem kimondottan gyors „Die & Rise”-ban mégis kifejezetten új színezetet kap ez a megoldás, mivel a nyelvválasztás és a valamiért kissé meglepetésszerű váltás sokkal inkább az extrém-progresszív irányzatba, mint a Lacuna Coiltól megszokott gothic vonulathoz sorolható. Persze mindezt jól előkészítette már a „Victims” parányit rapes kiállása, mely a gyerekmondókák hangulatát keveri valami vészterhes és fenyegető, szinte macbethi atmoszférával.

 

A nagy slágervárományos persze az „I Forgive (But I Won’t Forget Your Name)”. Noha ez a dal talán az egész korong legszabványosabb szerzeménye, amely egyáltalán nem a meghökkentéssel operál, csupán szórakoztat és gyönyörködtet, abszolút eltalált motívumai és kidolgozottsága eleve garantálják, hogy azonnal belopja magát a rajongók szívébe, és persze az ősi énektechnikákat felelevenítő, tehát a Cristinától mintegy megszokottnak tekinthető „Infection” és az „I Burn In You” mellett valószínűleg ezt érezhetni a leginkább Lacuna Coil-os nótának is. És nem tagadom, hogy nekem is kellenek az ilyen standardok, kellenek a megnyugvás pillanatai is az óvatos, mégis határozott kísérletezgetés és felfedezés közepette, hiszen hatásukat tekintve úgy működnek, akár egy vaskos pillér, vagy egy biztos kiindulópont, ahova bármikor visszatérhetünk megpihenni az újabb kalandok előtt.

 

 

Márpedig lényegében az album egészéről elmondható, hogy az elsöprő erejű „Nothing Stands in Our Way”-től a szimfonikus dimenziókkal bővített, fájdalmas és felemelő „One Cold Day”-ig egyre újabb irányokat vesz, hogy folyamatosan ugyanoda megtérve és ismét nekiveselkedve vezessen végig minket egy egyedi, valóban unikális zenei világ ösvényein, amely világ – akárcsak az univerzum – egyre tágul, és komplexitásának állandó növekedésével egyre elképesztőbbnek és áhítatot keltőbbnek tűnik. A Broken Crown Halo a 2014-es év újabb nagy dobása, egy már eddig is elismert és közkedvelt zenekar folyamatos fejlődésének mutatója és bizonyítéka – és könnyen lehet, hogy magáé a műfajé, szűkebb értelemben a gothic és alternatív, általában véve pedig a női énekessel felálló, azaz female fronted metalé is. Ha a többiek hasonló teljesítményekre lesznek képesek, akkor az évjárat a kiemelkedők között marad majd meg az emlékezetünkben. Ám ha mégsem így alakulna, a Lacuna Coilt mindenesetre immár azoknak is érdemes lesz számon tartaniuk, akik eddig esetleg nem sorolták volna őket a legnagyobbak közé.

 

A zenekar tagjai:

Cristina Scabbia – ének

Andrea Ferro – ének

Marco „Maus” Biazzi – gitár

Cristiano „Pizza” Migliore – gitár

Marco „Maki” Coti-Zelati – basszusgitár

Cristiano „Criz” Mozzati – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Nothing Stands in Our Way

2. Zombies

3. Hostage To The Light

4. Victims

5. Die & Rise

6. I Forgive (But I Won’t Forget Your Name)

7. Cybersleep

8. Infection

9. I Burn In You

10. In The End I Feel Alive

11. One Cold Day

 

Diszkográfia:

Lacuna Coil (1998) – EP

In A Reverie (1999)

Halflife (2000) – EP

Unleashed Memories (2001)

Comalies (2002)

Karmacode (2006)

Shallow Life (2009)

Dark Adrenaline (2012)

Broken Crown Halo (2014)