Az új Vigadó

Még egészen kicsi voltam, amikor először jártam benne. Miután féltő gonddal átterelgettek bennünket, gyerekeket egy veszélyes útszakaszon, s egy kissé fényét vesztett, betonozott parkrészen, egyszerre csak ott magasodott előttünk az egyik legszebb budapesti épület. Máshol, mint az Operaházban, nem jártam addig, s azzal összehasonlítva ez valahogy könnyedebbnek tűnt. Mint egy királyi palota a mesékből. Új élmény volt felfedezni, s visszagondolva épp új volt maga a Vigadó is: néhány éve látogatható.

 

A Vigadó azonban mindig új tud lenni: hiszen az eredetit, a régit még Hentzi vezérőrnagy ágyúztatta szét lövegeivel 1849-ben. És persze, hogy új: hiszen egy alakváltozata összedőlt, beomlott és leégett még 1944-ben, a főváros ostroma alatt. Meg azért is új, mert számos részét újjáépítették és átépítették az 1980-ig tartó helyreállításkor. És igen, most éppen teljesen megújult: 2014-ben, mintegy tízéves munka után ismét szép és rekonstruált külsővel fogadja a vendégeket. Mégis régi, mégis ugyanaz. A Vigadó Budapest egyik legkülönlegesebb épülete, mert magában hordja a történelmet. A sajátját és az országét is.

 

Még a csodálatos erővel teremtő reformkorban, a nevezetes dunai palotasor felépítésekor merült fel az ötlet, hogy nagyszabású mulatóhely, kultúrközpont, az író Garay János szavaival „tündérpalota” épüljön a Duna partján, szemben a királyi várral. A gyönyörű Redoute Pest ékszerdobozának készült. Tervezője, Pollack Mihály gondoskodott róla, hogy az oszlopos homlokzattal ékeskedő, elegánsan klasszicista épület biedermeier bájosságú és halvány színekre festett falú belsőkkel rendelkezzen: cukrászdával, ahol bonbon kapható, bálteremmel, ahol hófehér kiscipőkben pitlikelő, abroncsszoknyás lányok hajladoznak halványsárga falak és puttófrízek között és biliárdteremmel, ahol az urak cseresznyefa- és mahagóni asztalokra támaszkodhatnak. Minden berendezési tárgyat magyar iparosok készítettek, s a Redout adott helyszínt a Kossuth Lajos rendezte Első Magyar Iparmű-kiállításnak és a Pesti Műegylet első magyar képtárlatának is, ahol megszületett a 19. századi magyar festészet. Itt lépett fel az ifjú Liszt Ferenc és Erkel Ferenc, s itt csendült fel először Johann Strauss jó néhány keringője.

 

 

A színes biedermeier álom azonban 1848-49-ben tovatűnt, amikor először az első népképviseleti országgyűlés költözött be az addig zongoramuzsikához, szaloncsevegéshez szokott falak közé, majd következett Buda ostroma és a Redout megsemmisülése. Az épületből csak egy hatalmas báltermi csillár maradt meg – a terézvárosi templomba menekítve. Budapest (akkor még Pest-Buda) lakói azonban sohasem adták fel az álmot, hogy a vidámságnak és szépségnek ismét palotája épüljön a romok helyén. A kiegyezés még a jövő zenéje volt, amikor 1860-ban tavaszán óriási lelkesedéssel nekikezdhettek az építkezésnek: a második Vigadó épülete, amely ma is áll, Feszl Frigyes tervei alapján készült el. A Vigarda (ahogyan eredetileg hívták) 1864-ben nyitotta meg kapuit, az idei évben van tehát 150 éve annak, hogy a pestiek az új Vigadóban hódolhatnak a zenének, a táncnak és a művészeteknek.

 

A korszakban hihetetlen újdonságokkal, gázvilágítással, vasgerenda tartóelemekkel, később pedig már lifttel is felszerelt épület aztán százötven év alatt számos különleges programnak adott otthont: Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné, vagyis a közkedvelt Sissi tiszteletére rendezett báloknak, mulatságos, jelmezes estélyeknek, igényes élőkép-előadásoknak, jótékonysági összejöveteleknek, vitézi báloknak; Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma ünnepségének és a Nyugatosok kávéházi találkozóinak; fotókiállításnak, bélyegkiállításnak, kortárs művészeti galériának; politikai gyűléseknek és a Nők Választójogi Szövetsége 1913-as világkongresszusának. Az épület koncerttermében fellépett Wagner és Strauss, Mascagni és Fischer Annie, Bartók és Debussy és még sokan mások. Liszt Ferenc halálig hű maradt a Vigadóhoz: amikor épp nem szerzői estje volt, akkor is eljött, s meghallgatta az igényes előadásokat. A közelmúltban pedig a koncertsorozatok, az Interoperett gálák és a kamaratermi estek tehették emlékezetessé új és új nemzedékek számára a Vigadót.

 

 

Amelyet most, az új, márciusi megnyitástól kezdve ismét tökéletes pompájában vehet szemügyre az odalátogató. Az eredeti épületből a világháborús pusztítás és a későbbi elhanyagolás miatt már a hetvenes-nyolcvanas években sem tudtak mindent megmenteni (termek és falak tűntek el, Ybl Miklós üvegajtajai, Than Mór számos festménye vagy például egyik kedvenc történelmi képem, a Wagner Sándor festette Mátyás legyőzi Holubárt eredetije is megsemmisült). Lotz Károly festményeinek java, Than Mór allegóriái, a homlokzat zenélő, táncoló allegorikus szoboralakjai és Marschalkó János monumentális, történelmi alakokról készült fejszobrai azonban megmaradtak, illetve helyreállíthatók voltak, s a legújabb rekonstrukció is különleges leleteket tárt fel: korábban álmennyezettel eltakart festett falrészeket, betonba rejtett, abból kibontható, csodásan festett oszlopfőket…

 

 

Ha ma valaki megcsodálja Feszl Frigyes épületét, egy békés, nyugalmat sugárzó, meleg színeivel, gazdag díszeivel hívogató, mégis titokzatos világba léphet be, amelyet egy boldog békeidőknek nevezett távoli kor alkotott meg – amelynek azonban a mához is szól üzenete. Az üvegablakok vidáman vakító kékjei, a mozaikok bizánciasan gazdag aranyozása, a díszlépcsőház mennyezetének szemkápráztatóan ragyogó, mintázott kazettái, az áttört rózsaablakok, erkélyrózsák és oszlopfők káprázatos indái, a díszterem magyaros-középkorias mennyezetképe vagy a gyöngybarna parketta sötét berakásainak fegyelmezett, mágikus ábrává összeálló vonalai már nem egy biedermeier, hanem egy historizáló palotát teremtenek. Itt minden a kultúrát, a szépséget, a műveltséget és a közösséget ünnepli. Egy szabadelvű és hihetetlen tempóban polgárosodó korszak üzen e kiegyensúlyozott és méltóságteljes, mégis légies és meseszerű épülettel: s tanít megérteni történelmünket, megünnepelni magyarságunkat, s szeretni és őrizni a szépet. Látogassunk el falai közé!

 

Fotók: Szabó Dominik