Exkluzív filmrészletek – Godzilla és A holnap határa

Történt, hogy az InterCom és a Warner Bros. jóvoltából néhány újságíró bepillanthatott a nyár két sikerfilm-várományosába, a Godzilla és A holnap határa című filmekbe – köztük jómagam is, noha igazából egyik sem tudott (eddig) lázba hozni. Ez persze már önmagában is kellemes gesztus a stúdió és a forgalmazó részéről (amellett, hogy érthető módon szeretnék még inkább reklámozni a hatalmas költségvetésű produkciókat), de ha fanyalgóbb lelkületű lennék, reflexszerűen hozzátenném, hogy legalább ezzel megspóroltak kétszer másfél órát, amit egyébként a filmek megtekintésére fordítottunk volna – még jó, hogy ennél lényegesen bizakodóbb személyiség vagyok, ugyanis a levetített filmrészletek alapján többé-kevésbé szórakoztató alkotásokra ülhetünk majd be a nyári kánikulában.

 

A Godzillával kezdtünk, amiből egyfajta kibővített, nagyjából értelmesen átgondolt trailert vetítettek: a közel negyedóra alatt pedig a legfontosabb dolog, ami kiderült… nos, Godzilla nagy. Óriási. Hatalmas. Gigantikus. Leírhatatlanul, elképesztően, eszméletlenül nagy. Olyan döbbenetes méretekkel rendelkezik, hogy mellette a Tűzgyűrű óriásrobotjai és –szörnyei már-már játékbabának tűnnek. Gareth Edwards rendező (akit eddig legfeljebb a low-budget szörnyes film, a Monsters kapcsán ismerhettünk meg) pedig úgy tűnik, bátran épít a címszereplő nagyságára: a részletünk alapján sokkal inkább sejtet, félelmet kelt, minthogy nagytotálban megmutatná az egész szörnyet. A hangulatot alapozza meg, így remélhetőleg a félelmünk is sokkal erősebb lesz – márpedig ami biztosan nem fog ártani egy Roland Emmerich „örökségét” továbbvivő katasztrófafilmnek, az a feszültség, a komolyan vehető félelem, az igazi hatás.

 

 

 

Nagy kár, hogy emellett az látszik, Edwards sok szempontból mégsem tudott kilépni elődje nyomdokaiból: a Godzilla fókuszában ugyanis nem a brutális hüllő, hanem egy családi tragédia áll. Egészen pontosan a Brody családé – a családfő, Joe egy balesetnek látszó esemény következtében elveszti feleségét, és egyedül magad fiatal fiukkal, Forddal. 15 évvel később azonban visszatér a kutatóbázisra, ahol a baleset történt, és ráébred, hogy itt valami egészen más történt, mint amiben eddig hitt: felébresztettek valamit… Talán nem is kell sokáig tanakodnunk azon, hogy mit (vagy kit) ébresztettek fel a gondatlan tudósok; azon viszont annál inkább, hogy vajon mennyire lesz működőképes az a katasztrófafilm, amit összehoztak: félek ugyanis, hogy Edwards megmarad a Hollywoodban régóta bejáratott közhelyeknél, és nem mer igazán egyedit hozzátenni a produkcióhoz. Jelenleg minden jel erre mutat – a családi tragédiákon keresztül szemléltetett borzalmakat Emmerich (és Michael Bay) elég rég a maximumra pörgette (a trailerben még kutyát is látunk!) ahhoz, hogy mára elegünk legyen belőlük. Persze láttunk már meglepetéseket is.

 

 

A folytatásban A holnap határa került terítékre (rögtön azután, hogy Tom Cruise valami rémisztően nyálas módon egy videóüzenetben körbeajnározta az egész stábot), ami engem sokkal jobban megragadott. Ebben persze erősen közrejátszhatott az, hogy jó húsz percet tekinthettünk meg a filmből, de az is, hogy az érdekes sci-fik sokkal közelebb állnak hozzám, mint az óriáshüllők. Cruise ezúttal egy katonai PR-os bőrébe bújik, akinek ugyan az eredettörténete nem kifejezetten derült ki a filmrészletből, ám az biztos, hogy hirtelen a frontvonalban találja magát: az emberiség ugyanis harcban áll az űrlényekkel. Ezek a furcsa gépszerű, csápos, hihetetlen gyors lények (természetesen) legfőbb céljuknak tekintik az emberek legyilkolását, akik viszont (szintén természetesen) ebbe közel sem szeretnének beletörődni. A kibontakozó háború egyik legfontosabb csatáját érdekes módon újfent Normandia partjainál vívják, a szövetséges (értsd: földi) haderők mindent elsöprő offenzívával készülnek – amiben számára is döbbenetes (és nem kívánt) módon központi szerep jut Cruise karakterének.

 

Merthogy bár a csata folyamán nagyjából a partraszállás harmadik percében életét veszti, utolsó földi másodperceiben még ráömlik az egyik általa lelőtt űrlényből valami kékes folyadék – és hirtelen felébred a csata előtti napon, az egységét szállító hajón. Újra belekezd a csatába, újra meghal, és újra felébred. És megint. És megint. Egy bizarr időhurokba kerül, akárhányszor hal meg, mindig újra felébred a csata előtt, ez pedig lehetőséget ad számára, hogy legközelebb jobban, ügyesebben, felkészültebben várja az elkövetkezendőket. Segítségére Emily Blunt figurája, a „Full Metal Bitch”-nek becézett Rita van, aki egyszer szintén átélte ezt az időhurkot (de aztán elmúlt) – ketten együtt pedig akár még a háború állását is meg tudják fordítani.

 

Az eredetileg egy japán light novelből, Hiroshi Sakurazaka hamarosan magyarul is megjelenő All You Need Is Kill című regényéből készült filmen az eredetiséget kevéssé lehet számon kérni, viszont a már innen-onnan ismerős elemekből összerakott alkotás még igen könnyen jó is lehet. Igazi militarista science fiction, a Starship Troopers nyomdokaiban (a páncél mintha a könyvbéli Csillagközi invázióból lépett volna ki), egy nagy adagnyi Forráskóddal, de ha ügyesen eltalálják a hangulatot, akkor nagyon jól szórakozhatunk. Márpedig a filmrészlet alapján erre komoly esély van: az alapötlet megadja a kellő csavart, hogy fenntartsa az érdeklődésünket és figyelmünket, közben pedig sem az izgalom, sem a feszültség nem maradhat el (hogy a kisebb morális kérdésekről ne is beszéljünk), ráadásul úgy tűnt, kellő mennyiségű humort csepegtettek bele (főleg a főszereplők közti kémiába), így aztán tényleg minden együtt van egy élvezetes nyári agyeldobáshoz. Csak nehogy túl messze dobjuk.