Főkép

Bár szentül hiszek benne, hogy a legrövidebb könyvek polcán a „Német Humor Ezer Éve" című kiadvány mellett rögtön ott figyel az „Igazán Laza Német Rockzenekarok" című füzetecske is, azért voltak bizonyos, ha nem is vérmes, reményeim az Eat The Gun nevű münsteri bandával kapcsolatban. Ez főleg annak köszönhető, hogy az említett társaság negyedik, Stripped to the Bone című lemezét a patinás SPV / Steamhammer hozta ki nemrég.

 

Komolyan nem értem a kiadói gondolkodásmódot. Ott ülnek a Kamelottal, a Vicious Rumors-zal, Axel Rudi Pelllel, és újabban a Kaiser Chiefs-szel (ez mondjuk szintén érthetetlen) a hónuk alatt, és egyszer csak leszerződtetnek egy olyan zenekart, mint az Eat The Gun. Ezek a srácok ugyanis nem csináltak mást, csak fogtak mindent, amit az úgynevezett dallamos/rádiós rockról tudnak, beleöntötték egy véletlengenerátorba, aztán kiszedték azt a harmincpercnyi anyagot, ami a végén megmaradt. Ha el akarnám helyezni valahol a bandát, akkor a nyilvánvaló hatások mellett (Thin Lizzy, Guns N` Roses, Mötley Crüe és más sleaze alapvetések) talán a modernkori Europe felé kellene keresgélnem, ők próbálták meg ugyanis az utóbbi pár lemezükön hasonló módon felfrissíteni, és kicsit amerikaiabbá tenni a zenéjüket. Csak amíg Joey Tempesték álmukból felriadva is képesek egy-két maradandó dallamot írni, addig ez az Eat The Gun tagjainak sajnos nem sok esetben sikerült.

 

A kiadói gondolkodásmódra visszatérve lehetséges, hogy van némi elkülönített alap az SPV-nél az új zenekarok felfedezésére, és a velük való kísérletezésre, ami mindenképpen dicsérendő. És persze az sem lehetetlen (sőt!), hogy a Stripped to the Bone megtalálja majd azt a közönséget, aki vevő lesz a rádiós megszólalásra és a szintén véletlengenerátorral készült, az értelmetlenség határán egyensúlyozó szövegekre. Az egész leginkább olyan, mintha valamelyik új magyar közönségfilm betétdalát hallgatnánk, amit aztán a munkába menet minden reggel lenyomna a rádió.

 

Ennek ellenére vannak azért pillanatok, amikért megéri próbálkozni a lemezzel. Az első ilyen a „Loner” című single, ami a benzinkút-rock énekeffekttel együtt is elég fogós és tökös ahhoz, hogy ne dobjanak ki érte a kocsmából, ha benyomod a zenegépbe. A második az „Addicted”, ami a kicsit alternatívabb verzék után egy kellemes sokszólamú refrénben teljesedik ki, és bár felépítésében ez is faék, szuperül el lehet rá kocsikázni. Végül mindenképp meg kell említeni a záró „Small Dose of Death”-t is, ami Motörheades felhangjaival az egyik legkellemesebb meglepetés az albumon – kár, hogy csak a legvégén szigorodnak be ennyire.

 

Nem egyszerű történet tehát az Eat The Guné. Az egyik oldalon itt van egy szinte minden szempontból középszerű zenekar, ami németesen szögletes, lazának szánt sláger rockjával próbál elérni valamit (mit is?), a másikon pedig egy majdnem legendás kiadó, ami megadja nekik a lehetőséget a bizonyításra. Hogy sikerült-e bizonyítaniuk? Sajnos azt kell mondanom, hogy - legalábbis szerintem - ezzel a lemezzel semmiképp sem. Elképzelhető, hogy a Steamhammernél is fogják már a fejüket, de az sem kizárt, hogy vígan számolgatják az euró kötegeket. Mindenesetre, ha az utóbbi a helyzet, legalább legközelebb futni fogja egy tisztességes borítóra.

 

A zenekar tagjai:

Hendrik Wippermann – ének / gitár

Gereon Homann – dobok

Peter Bergmüller – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. At The End Of The Day

2. Loner

3. Wake Me Up

4. Addiction

5. Apocalyptic Blues

6. Bad Memories

7. Made Of Stone

8. Won`t Let You Down

9. Hot Blood

10. Small Dose Of Death

 

Diszkográfia:

Cross Your Fingers (2006)

Super Pursuit Mode Aggressive Thrash Distortion (2009)

Runner (2011)

Stripped To The Bone (2013)