Főkép

Míg a tizenkét éves Mendelssohn első hat vonósszimfóniája kivétel nélkül a háromtételes formát követi, emellett pedig – ha eltekintünk a záró fúgák következetes használatától – a bécsi klasszika mestereinek stílusát imitálja, addig az – igaz, még ugyanabban az esztendőben – 1821-ben komponált 7. vonósszimfónia már a kísérletezés, az önállósodás jegyeit mutatja, és ettől kezdve gyakorlatilag egyre sajátosabbá válik a művek hangja, szerkezeti felépítése és textúrája is. Az új építmények természetesen továbbra is az elődök által lefektetett szilárd alapokra kerülnek; a d-moll vonósszimfóniában Beethoven, a D-dúrban Beethoven és Mozart, a h-mollban pedig C. P. E. Bach hatását, sőt motívumainak kölcsönvételét szokták említeni a műveket alaposabban ismerő zenészek és kritikusok, bizonyos megoldások azonban még a laikus zenehallgatóknak is feltűnnek. És ahogy egyre előbbre jutunk e kompozíciók megismerésében, úgy bontakozik ki előttünk a szárnypróbálgató ifjú senki máséhoz nem hasonlítható zsenialitása.

 

Minekutána a 7. és 8. vonósszimfónia határozottan az újszerű megoldások ízlelgetésének terepe, ezért nem szabad csodálkozni azon, hogy tematikusan nem feltétlenül egységesek a darabok, a tételek közötti kohézió pedig néhol egészen esetlegesnek tűnhet, ám mindez nem igazán fontos. A zenei szövet minden pillanatban a friss­esség, kellem és meglepetés erejével kápráztat, miközben a szólamvezetésben és ellenpontban mindvégig a kitűnő tanulóktól elvárhatónál jóval magasabb szintű önállóságot és alkotóerőt érezhetünk. Ha egykor a rokokó elsődleges célja a könnyed, ámde igényes szórakoztatás volt, e törekvés új csúcsokra jutott Mendelssohn e gyermeki tisztaságú kompozícióiban. Az összetartó erőt a sorozaton belül pedig egyértelműen a záró tételek fúgaszerű megoldásai biztosítják, ám ezúttal már a nagyobb egységbe tematikusan belekötöttebb anyagot hallhatunk. Különösen a D-dúr szimfónia lezárására igaz ez, amely a téma-kidolgozás-visszatérésen alapuló szerkesztést ötvözi – jóllehet meglehetősen szabadon – a barokkos, Johann Sebastian Bachot idéző ellenponttal.

 

Ugyanebben a műben fedezhetjük fel az eddigi legtöbb egyértelmű utalást és reminiszcenciát. A nyitó tétel a drámai indítás után a bécsi klasszika legragyogóbb pillanataira emlékeztetően bomlik ki úgy, ahogy csak egy érett Mozart tudott írni, mindeközben pedig végig fel-felsejlik egy jóval ősibb tudatosság és strukturális-tematikus szigor alakító ereje; méghozzá mindenekelőtt a stretta-szerű szakaszokban. Épp ezért döbbenthet meg első pillanatra az Adagio spanyolosan pontozott, tüzes dallamának szabad áramlása, vagy később a Menuetto hamisítatlanul elegáns és kimért táncát megszakító trió zaklatott, szinte lélekszakadva vágtató harmóniafüzére, amely már bizonyos mértékben a kiforrott szerző színpadi zenéit előlegezi meg. Erre következik aztán a már említett, komplexitásában a vonósszimfóniák sorában eddig legmagasabb szintre jutott Allegro Molto, amiben a tömbszerű mozgások, a monodikus megoldások és a fúga felemelő ellenpontja valóban mesteri módon ötvöződik egymással, és Mendelssohnnak még az utolsó pillanatokban is sikerül valami meglepővel előállnia.

 

Ám még ennél is erőteljesebbnek hat az 1823-ból származó h-moll, tízes számot kapott vonósszimfónia, amely a négy tételes keretet kéttételessé redukálja, akár egy angolos francia nyitány, ám ezt úgy valósítja meg, hogy az atmoszféra sokkal inkább a pre-klasszika és a romantika egyfajta összemosódását sejtesse. A lassú, lírai első tétel szinte csak egyetlen rövid zenei gondolat – merengő sóhaj, egy ablaknál ábrándozó ifjú (hölgy) lelkének ábrázolása, míg a hirtelen dinamikai váltásokkal teli Allegro C. P. E. Bach szimfóniáinak hangulatával rokonítható. Ismét érdemes odafigyelni az egyszerre mozgó szólamok motívumainak kibontására, és arra a páratlan megoldásra, ahogy az utolsó előtti szakasz szinte vihar előtti csendként előlegezi meg a lezárás felfokozott tempóját. A kompozíció pedig már azzal erőteljesen feszegeti a korábbi kereteket, hogy ugyan végig úgy érezzük, hogy előbb-utóbb dicsőségesen megszólal egy fúga, a tendencia itt mégis az uniszónó irányába mutat az ellenpont helyett.

 

William Boughton dirigálása és az English String Orchestra játéka az első album színvonalát ismétli meg, ám ahogy egyre bonyolódnak a darabok, egyre több szín jelenik meg az előadásban. Így akárcsak Mendelhsson többi vonósszimfóniája, ez a három mű is az élvezetek kifogyhatatlan és megunhatatlan forrása lehet.

 

Előadók:

English String Orchestra

William Boughton – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-4. Sinfonia No. 7 in D minor

5-8. Sinfonia No. 8 in D major

9-10. Sinfonia No. 10 in B minor