Főkép

Woody nyert egymillió dollárt. Vagy legalábbis ezt hiszi, a valóságban ugyanis mindössze egy egyszerű átverésről van szó, amiben magazinokat szeretnének reklámozni. Ám Woody szent meggyőződése, hogy vár rá egymillió dollár két állammal arrébb, a nebraskai Lincolnban – ha kell, hát egyedül legyalogolja a röpke 850 mérföldes távolságot. Végül fia, David megsajnálja, és útnak indulnak Montanából Nebraskába; közben azonban megállnak Woody szülővárosában egy nagy családi összejövetelre, ugyanis még mindig ott élnek a rokonai és a régi barátai. A szenilis, alkoholista öregember pedig természetesen elkotyogja, hogy hamarosan milliomos lesz, s mivel az átverésről egyedül a szűk család tud, a hírtől hirtelen felbolydul a kisváros élete. Pedig Woody tényleg nem szeretne mást, mint megkapni az egymillió dollárját…

 

Alexander Payne filmjeiben azt a keserű, de mégis derűs cinizmust szeretem, ahogy megmutatja számunkra, milyenek is vagyunk valójában. Nem durván, nem akar sokkolni, nála nincs szó mindenféle brutálisan szívbemarkoló jelenetről, viszont nincsen hatásvadászat és felszínesség sem. Ugyanis Payne minden keserűsége, minden pesszimista realizmusa ellenére érzi a szíve mélyén: tulajdonképpen mégsem olyan nagy baj, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Néha önzők, néha kegyetlenek, néha hazudunk és átverünk másokat, gyakran csak saját boldogulásunkat nézzük, szeretünk kihasználni másokat – egyáltalán nem vagyunk tökéletesek. De talán ez így van rendjén, hiszen a másik oldalon meg azért vannak jó pillanataink is. Néha-néha felpislákol a jóság halvány lángja, a szeretet gyengécske melege átsugárzik rajtunk. Nem sokszor, de olykor megtörténik. És ez már elég.

 

„– Az édesapjának Alzheimere van?

– Csak elhiszi, amit az emberek mondanak neki.

– Ó, az elég rossz.”

 

Nézzük Woody útját, ahogy alig tud magáról, de az alkohol még fontos számára, miközben a gyerekei sosem kapták meg a megfelelő törődést és szeretetet – nézzük lassú utazását Nebraskába, és közben mosolyogva szomorkodunk. Merthogy mialatt az édesanya arról mesél a családi vacsorán, hogy hányan próbáltak bejutni a bugyijába fiatalabb korában, mellette a szenilis vénember küzd az elmúlás ellen. Nincs már hátra sok a sírig, de még van egy célja. Egy célja, amit mindenképpen el akar érni, noha úgy tűnik, hogy korábban semmit sem ért el az életben. Van két fia, akikkel sosem volt olyan közeli viszonyban; egy felesége, akit talán sosem szeretett igazán; a garázsban egy használhatatlan furgonja; meg egy légkompresszora, amit negyven éve kölcsön adott legjobb barátjának, de még nem került vissza hozzá. Talán épp itt az ideje, hogy megmutassa: nem élt hiába.

 

Ezért utazik, és legfőképpen: küzd. A családdal és ismerősökkel, akik ahogy megtudják, hogy gazdag ember lesz, rögtön évtizedekkel korábbi tartozásokat emlegetnek fel. A feleségével, aki nem hisz benne, és talán sosem hitt igazán. A korral, ami (részben az alkoholnak köszönhetően) szépen lassan felemészti. Daviddel, aki bár szeretné lebeszélni erről az abszurd túráról a vélt nyereményért, közben bízik abban, hogy a kis együtt töltött idő közelebb is hozza őket egymáshoz. S persze magával, önnön félelmeivel és kétségeivel, hibáival és tetteivel, amik nem eresztik, akárhogy is próbál elszaladni előlük. Payne pedig hihetetlen őszinteséggel jeleníti meg nekünk mindezt – hiteles jeleneteiben nincs felesleges momentum, csak a letisztult egyszerűség, a könnyed humor, ami miatt még a sötétebb jelenetekben is tudunk mosolyogni, s a melankolikus szomorúság, ami átjárja a Nebraska minden egyes képkockáját.

 

Ha már képkockák: érdemes megjegyezni, hogy fekete-fehér filmről van szó, ami nem kisebbíti a fényképezés erejét – sőt, így lett igazán megigéző és magával ragadó a stílusa (és nem csak „különlegesség” értelmében, hanem valóban sokad ad hozzá a hangulathoz); Phedon Papamichael (Oscar-jelölt) munkája minden dicséretet megérdemel. Nem kevéssé van ez így Mark Orton zenéjét illetően sem, ám elsősorban a színészeket szeretném kiemelni, élükön is Bruce Dernnel, aki tökéletes választás volt Woody szerepére. Minden gesztusán, minden rezdülésén érezni az őszinte tisztaságot, a film életszerűsége nem kis mértékben neki köszönhető. Ha választani kellene, a Cannes-i Filmfesztivál díján túl én egészen biztosan neki adtam volna az Oscar-díjat is… De mindenképpen érdemes még megemlíteni June Squibb (szintén Oscar-jelölt) jelenlétét, aki Woody feleségeként volt egészen remek.

 

Alexander Payne nem illúziókat akar nekünk átadni, helyette „megelégszik” a valósággal: ami hol keserű, hol vidámabb, hol elönt minket a mindent elsöprő bánat, hol meg feltámadunk, és újra kedvünk lesz élni. Márpedig erről próbálnak mesélni szürke jelenetei és fáradt hősei: az életről, amit láthatunk optimistán, láthatunk pesszimistán, a lényegen mit sem változtat. Payne realista ember, aki nem fél egyik aspektustól sem, őszintesége fájó is egyben, mert nem túloz, de nem is önt cukormázat, hanem épp a maga tiszta teljességében láttatja az életet. És ez már elég ahhoz, hogy a Nebraskában az idei Oscar-díj egyik legerősebb jelöltjét köszöntsük (az persze más kérdés, hogy emellett az egyik legkisebb publicitást kapó filmről is beszélhetünk). Ezért aztán csak buzdítani tudok mindenkit, hogy szánja rá az időt – biztosan megéri.