Főkép

Ez valami igazán különleges. Egy kötetnyi kép: 67 oldal apró, fekete-fehér, finom vonalú rajz. Ábrák és pillanatképek a szülőségről, gyerekségről, gyerek-létről, szülői gondokról. Gondolatébresztő, nevettető, mosolyra indító, sőt, néha fel is kavaró képecskék felnőttekről és gyerekekről. A kötet alcíme szerint karikatúrák, de aki elkezdi szorgosan nézegetni őket, lapról-lapra (de már annyi is elég, ha csak felüti valahol a könyvet), azonnal látni fogja, hogy sokkal több van ebben a kis albumban, mint három keresztrejtvény-újságnyi mulattató kép. Réber László Akár a szülők című könyve egyfajta abszurd életfilozófiát is nyújt. És sok-sok szórakozást.

 

Eredetileg 1964-ben jelent meg Németországban az a képeskönyv, amelynek most kezünkbe vehetjük a magyar változatát. Akkori alcíme, a Réber László megfigyelései az életről talán kissé modoros, mégis jobban kedvemre való, mint a jelen kiadásé. Sok ember számára ugyanis a karikatúra valami olyasmi, ami nem komoly. A nagyon okos és bölcs politikai újságcikkek alatt, az oldal maradék üres helyén találjuk. Vagy épp külön folyóiratban, ahol direkt minden a nevetésről szól (vagy akar szólni) és semmi másról. Vagy a már említett (legtöbbször skandináv) keresztrejtvény-újságokban, ahol a karikatúra lassanként lezüllik a szex-szerelem-anyós-rendőr témanégyesből soha ki nem lépő, abszolút kiszámítható poénkísérő képecske szintjére. Pedig – és ezt nyilván felesleges bizonygatni – a karikatúra ennél sokkal több is lehet, ahogy azt Réber László kis albuma is igazolja.

 

Réber László (1920-2001) hosszú élete alatt számtalan képet és karikatúrát készített, húsznál is több kiállításon vett részt és húsznál is több díjat nyert. Azonban amiről mindenki megjegyezhette a nevét – s ismerheti ma is –, azok különleges, eltéveszthetetlenül Réber László-féle (gyermek)könyvillusztrációi. Lázár Ervin hőseit Berzsiántól és Bab Bercitől a Négyszögletű Kerek Erdő lakóiig leginkább csakis azon a különös, groteszk módon lehet elképzelni, ahogyan Réber László megálmodta őket. Tamkó Sirató Károly gyerekversei úgy – és néha attól – működnek igazán, ha Réber László geometrikus játékokkal kísért rajzai szerepelnek mellettük. Janikovszky Éva szókimondó gyerekhősei és az ő ismétlődésekkel, párhuzamosságokkal, ellentétekkel teli monológjaik akkor igaziak, ha közben a szereplőket Réber-képeken láthatjuk a szöveg mellett. Sőt, még Szalay Lenke cserfes és kedves Mogyorója, aki minden áron meg szeretett volna nőni, is addig volt igazán érdekes és szeretni való, míg kalandjait Réber László – feltűnően visszafogott, teljes mértékben lányregénybe való, mégis abszolút egyéni és sajátos világot bemutató – rajzai illusztrálták.

 

Az Akár a szülők egy ezeknél még különlegesebb utazás a Réber-képek világába, hiszen itt a rajzok nem valamilyen gondolat vagy történet, mese vagy vers kísérőjéül szegődnek, egyetlen sornyi szöveg sem olvasható mellettük: teljességgel magukért állnak helyt, önmagukban lehet és kell őket megérteni. Ám a gyerekkönyv-rajzokhoz hasonlóan ezekre a karikatúrákra is igaz, hogy azonnal megszerethetők, teljesen egységesek, mégis valamennyi a maga módján ötletes. S az is hasonlít bennük mondjuk a Lázár Ervin-illusztrációkhoz, hogy a finom, apró és egyszerű vonalakból, kevés, sokszor befejezetlen, csak ráutaló elemből álló képek gazdag és sokféleképpen jelképes rajzokká állnak össze.

 

Találunk egyszerűen megmosolyogtató képeket: mint az, amelyen a falu főutcája tárul elénk, ahol az este közeledtével mindenki betereli portájára a hazatérő teheneit, ám a harcias szomszédasszony, vesszővel a kezében elcsavargott, rosszcsont fiát engedi be épp a rácsos kapun. Modernül szórakoztató életképeket: mint az a technikai csodáival elkáprázató kép, ahol a kötényes háziasszony és családanya már találékony módon, hangosbeszélőbe jelenti be, hogy kész a vacsora - hátha legalább így sikerül az asztalhoz hívnia elcsatangolt fiait és férjét. Vannak azonban olyan rajzok is, amelyeken sokáig és sokfélét lehet gondolkodni. Ilyen például a kép, amelyen az égő ház előtt álló tűzoltók kifeszített lepedőjére nem megmenekülő áldozatok ugranak le biztonságban, hanem babák hullanak az égből. Vajon egy kislány menti így a számára legkedvesebbeket valahol a harmadik emeleten? Vagy valamilyen lidérces álom szemtanúi vagyunk? És vajon miért egyformák a babák? Különleges az a rajz is, amely kopár és lepusztult helyiséget mutat: a függönytelen ablak sarkában bádogbögre, a sarokban egy kifeszített madzagon néhány ruhadarab, a fal meszeletlen, a padló hámlik, a villanykörtének nincs burája – ám a sarokban egy káprázatosan berendezett, nagy babaszoba tanyázik plüssfotelekkel, olvasólámpával, kétszárnyú ajtóval, s a két babakislány épp ötórai teáját fogyasztja… De vannak egyszerű ábrák is sok-sok töprengenivalóval. Keménykalapos, nyakkendős, szemüveges értelmiségi apa kapaszkodik a villamos kapaszkodójába jobb kezével – míg bal kezéről egy kis kapaszkodó lóg le épp „törpemagasságba”, ahol a kisfia elérheti. Kevély és elégedett fiú áll kezét zsebredugva skalpgyűjteménye előtt: a falon felakasztva olló és nyolc szépen elrendezett, masnis kislánycopf. Kisfiú cipeli fel a lépcsőkön nehéz keresztjét, a T-vonalzót: iskolába tart.

 

A sok-sok kép sok örömet ad különös vonalaival és ismétlődéseivel is. Vajon miért tűnik fel számos képen a létra, a rács és a ketrec képe? Miért kerül elő többön is a papírcsákó, az ágy vagy az esernyő? Miről beszélnek a sorozatrajzok, amilyen a lányosztállyal kiránduló tanárnőé vagy a fél fiúosztályt elvesztő tanár úré? Miért van az utolsó három oldalnak háromféle olvasata-nézete: fentről lefelé tartó, vagyis képregényszerű, soronként külön értelmezhető és végül összevissza szemlélhető is?

 

Nem tudom a válaszokat. Csak töprengek rajtuk. Aki kezébe veszi az albumot, nevetni és szórakozni, ahogy az a karikatúráknál szokás, biztosan fog. De ha csak egy kép is benne marad, és elkíséri, mint kósza gondolat, miután már becsukta a kötetet – akkor működött igazán a Könyv azok számára, akik szerint a gyerek jó. Tényleg, valóban jók a gyerekek? És mi az, hogy jóság?