Szürreális kép-olvasás: Jacek Yerka

Képet olvasni. Elsőre meglehetősen ostobán hangzik – hiszen elég nézni, nem igaz? Nos, nem feltétlenül. Sokáig azért kellett olvasni a képet, mert a valóság a maga arcával nem is volt ábrázolható. Az ókor figurális testkultuszának végén (ahol létezett a „portré”, bár korántsem mai értelemben) a kereszténység térnyerésével gyakorlatilag egészen a reneszánszig nem létezett valóságos látvány-ábrázolás Európában. Kánonok és szabályok kötötték az alkotók kezét, szimbólumok hordozták a jelentést a nézőnek. Elég, ha az ikonokra, vagy a katedrálisok faragott-festett díszeire, üvegablakaira gondolunk. Az akkori írástudatlan a köré (szinte képregény-szerűen) a templomi térbe álmodott Bibliában állva imádkozott – az evangéliumi történet elevenedett meg a szeme előtt, csak nagyon áttételesen – mintegy háttérben, dekorációként – a számára átélhető világ. Csaknem ezer évről beszélünk – ezért nincs például kortársi ábrázolás az Árpád-házi királyokról, az a néhány kódex-miniatúra is több nemzedékkel életük és haláluk után készült. A reneszánsszal (amely az antik megközelítés „újjáéledése”) kezdődik a látványi valóság „újraképezése”. Nem csak a portré jelenik meg, hanem vele együtt például a perspektíva-tanulmányok és különböző „festészeti segédeszközök” (pl. camera obscura) által az élethű ábrázolás igénye. A művészet tükör, mondja a reneszánsz. Mona Lisa – bár szinte semmit nem tudunk róla – ilyen értelemben valóságos. 

 

Hosszú utat járt tehát az európai festészet, amíg az általános (a szimbolizálható) rögzítésétől eljutott az egyediig. Hogy az egyetemes érvényűt aztán az egyediben keresse tovább. A képi ábrázolásban mindig is élt az igény, hogy a látvány rögzítése sugalljon is, hogy a többlettartalom, a festő „kép mögötti” tudásai is megjelenjenek. Ahogy a jó portré „elmeséli” az embert például. Kegyetlen őszinteséggel akár – vagy jól komponált (a néző felé akár ügyesen észrevehetővé tett) kegyes csalásokkal. Mona Lisa ilyen értelemben is valóságos – de a róla alkotott kép komponált, mondom másképp: beállított. A „maga valójában” való megjelenítés (pl. Courbet gyászoló parasztjai) csak a barokk, a rokokó, és a romantika „túlkomponáltsága” (alulról nézve: a biedermeier zsáner-szemlélete) után érkezik. A zsáner az előszoba, s az akadémikus festészet csúcsa lesz a határait feszegető pár művész (Francesco Goya, vagy akár Munkácsy – mindkettő zsánert is előszeretettel művelt egyébként).

 

Az izmusok ezen az úton nyitnak és okoznak felháborodást, azzal, hogy az időt, a fényt, a pillanatot is a vászonra akarják csalni. Az „olyannak látod” állapotait. Viszont itt a kép által sugallt gondolat-folyam még nem cél, hanem járulék. Azaz a jól elkapott „-izmus portré” – akkor is, ha tárgya egy vízi liliom levele – valóban mesélhet a látvány és a látó pillanatnyi állapotának teljességéről is. Így lehetnek például Van Gogh napraforgói a „vázába zártság” által „szanatórium-élethelyzeti” ábrázolássá. De ez a megjelenítésnek ritkán célja, inkább hozadéka.

 

Nagyon sok stílus és irányzat jelenítette jól a személyt – de a szürrealizmusig kellett várni, hogy a kép megjelenítse a gondolatfolyamot. Ne illusztrálja, mint a katedrálisok az ismert történetet, ne is meséljen történetet – csak jelenítsen meg jól felismerhetően egy eszmét, egy egyedi látásmóddal, saját száj-ízzel komponált, nem is feltétlenül jól olvasható ideacsokrot: egy „fogalmi világot”. Például a tisztán expresszionista megközelítés sem gondolatfolyamot jelenít meg, hanem pusztán elvonatkoztat. A „megmutatom a látvány hatását rám” attitűdjével fest – általában szemben a tisztán szürreális látványi értelmet olykor szinte kapaszkodók nélkül vászonra építő „álomtáj-struktúráival”. Azért mondom így: általában, mert a művész jobbára nem „tiszta művészeti kategóriákban” alkot – expresszív (vagy kubista, vagy pointilista, vagy...) elemekkel keverheti a szürrealitást. De a kiindulópontja ebben a megközelítésben a fogalmaink világa.  

 

Kicsit túlozva: a fogalmainkra akkor van szükség, ha a tárgyak úgymond „nincsenek a helyükön”. A legnagyobb szürrealisták, Magritte, de például Dali is előszeretettel helyezte megszokott tárgyainkat új kontextusba, hogy így kapjanak magukon túl mutató, új jelentést. Tudjuk: a jelentés előfeltétele a konszenzus, ezért mondhatta Magritte híres („ez nem csak egy”) pipája kapcsán: Hogy ez mit jelent? Nem akar jelenteni semmit, mert a misztérium nem mást akar jelenteni, mint az ismeretlent. Az új jelentés a néző számára az előzetes megegyezés hiányában (vagy annak felülírása okán) soha nem teljesen ismert. Ez nem is baj – mert ismertté válik a néző saját élményeiből kifolyólag. A realizmus leültetett a valóságunk elé. A szürrealizmus azt szeretné, ha te fejeznéd be „ezt a valóságot” – azzal, hogy megleled az értelmét.

 

Az olvasni kifejezéssel is ezért játszom. Mert a „megfestett gondolat” olyan kódokkal jelentkezik, olyan „egyedi betűkkel”, festőről festőre változó „kalligráfiával”, ami valóban olvasható. Cél lehet a jelentés feltárása – a „mit jelent a kalligrafikus kép-mondat értelme”. Ráadásul ez az „olvasás gesztus” valóban egyénekre szabott. Ezért nem volt hajlandó szinte egyetlen szürreális elemekkel alkotó művész sem a képei értelméről beszélni – egyrészt nem akarták elvégezni a néző munkáját, másrészt tudták, hogy az „olvasott” értelem finom eltérésekkel mindenkinek más és más. A jelenlegi uniformizáló vizuális kultúra hipernaturális médiaképei árnyékában ez megint kevésbé van elöl… holott abszurd világaink teljességét sokkal inkább megragadhatja, mint a hírfolyam.

 

 

Nagyon sokra becsülöm az irányzat kortárs alkotóit, például Jacek Yerkát, akinek Baldachin című képe fentebb látható. Szelíd, de gyakran kíméletlen „fogalmi világ” az övé, nem operál harsány eszközökkel. Ha ránézek a képre, elsőre könnyen tűnhet dekoratív elemek indok nélkül összedobált halmazának; ha tovább követtek, elmesélem, hogy nekem mit jelent.

 

A kép „kerete”: a Nap és a Hold. A Hold a lenyugvás pozíciójában – viszont amikor így áll, a valóságban már nem látszik, a horizont alá került a Nap. Csillagunk a hajnal pozíciójában, felkelőben van – amikor viszont így nem látszhatna, épp a fénye által halványodna láthatatlanra a Hold. Együtt a képen ők az örökké tartó „hajnalalkony” – az álmok ideje. Mert mindig az ébrenlét határán álmodunk, a felületes alvásban. Álmaink hihetetlenül valóságosak lehetnek, visszatérők, birodalmak – de teljességében nem hozzuk át őket az ébredésbe. A kapcsolatuk a valóságunkkal vékony – nem az éber megfelelések mentén alakul. Mint a baldachin karcsú lábai – az álom könnyű tetőinek szerkezetét megtartják, de mi nem kapaszkodhatunk fel rajtuk rációnk „testi valójával” soha. Megtartják, ha az álmot föld, víz, tűz és levegő táplálja, minden a kellő arányban: a föld megtart, a víz körít, a tűz melenget, a levegő felüdít – így a Baldachin alatt az „ideális álom” vár, Álomvár tetői alá épülhet, amire felébredve nem emlékszel, de nem is kell emlékezni rá. Elég, ha jól ébredsz belőle.

 

Persze Yerka pontosan tudja, hogy álmodni nagyon sokféleképpen lehet. Álomhely-sorozatának jó pár tündéri tagja van, érdemes körülnézni nála. A visszatérő elemek a szürrealizmusban olyanok, mint mondataink visszatérő fordulatai. A sokféleképpen kimondható mondat fordulatai. Búcsúzóul a művész egy markánsan különböző „baldachinját” mutatnám meg, s hogy hogyan született hozzá értelmezés versben:

 

 

Az elme harcterének bázisa fölött
tartjuk a frontot. Fölötte tartjuk -
mert amíg van front, látszik esély.
Nem a győzelemre, az két hét
defenzív alvás után csak egy rosszul
dokumentált keréknyom a többi közt -
egy letépett dögcédula.

Az elme harcterének bázisán soha
nem alszunk egyedül. Egy ágyban az
ellenséggel: aki hasonlít ránk, hiszen
ugyanolyan oldalzsebes, célszerű érvekből
szőtt egyenruhába öltözik - az apró
különbségek teszik mégis elviselhetetlenül
idegenné.

Az elme harcterének bázisa ideig-
óráig tartható még. Addig legalább,
amíg kikelnek a tojások és
elhajítva őket a rögök szerterepülő
varjútoll-robbanása kiszakít a bekerítésből.
Vagy amíg a légicsapás nyomásfokozása
présel egymáshoz az elviselhetetlenségig.

Az elme harcterének bázisát le nem,
csak feladnunk lehet: beletörődve
egy szégyen teli, nyers tájsebeket
és keserű szájízt adó, egyik félnek sem
kielégítő, fegyverszüneti megállapodás-szerű,
demarkációs vonallal elválasztott
ébredésbe.