Beszámoló: Agatha Christie: És már senki sem (színházi előadás)

Tíz ember a világtól elvágva egy luxusvillában – nem, nem a ValóVilágról szóló kritika ez, hanem Agatha Christie híres, Tíz kicsi néger című regényének színpadi adaptációjáról készült beszámoló. A történetet szerintem már az első mondattal leírtam, vagyis tíz, egymásnak teljesen idegen ember utazik egy szigeten álló villába, ahol egy titokzatos hang gyilkossággal vádol mindenkit. Ezek után pedig sorra hullnak az emberek, míg a klasszikus gyerekvers végére nem érünk…

Mindenekelőtt muszáj elmondanom, hogy hatalmas rajongója vagyok az írónőnek, így aztán egy percig sem volt kérdés, hogy ezt a darabot látnom kell. De mégsem úgy mentem a színházba, hogy adaptációt fogok nézni, ugyanis a krimi nagyasszonya még dramatizálta is művét, úgyhogy illik elvonatkoztatni a regénytől – ami azt illeti, az utolsó jelenet még azt is meglepi, aki kívülről fújja a könyv minden szavát.

Szirtes Tamás a lehető legjobban alkalmazta színpadra a darabot – persze egy ilyen remek stábbal rögtön nagy előnnyel indulhatott neki. A darabnak például még saját zenéje is van, amit Gulyás Levente ennek az előadásnak szerzett, s szerencsére nem mintegy „mellékesen”, a színpadon kívül létezik a muzsika, hanem az előadás szerves része, az érzések és a feszültség fokozója. A díszlet Menczel Róbert munkáját dicséri; általa a klasszikus negyvenes évekbeli miliőbe csöppenhetünk, amit a Christie-rajongók esetlegesen Poirot-sorozatból ismerhetnek.

A színészekről talán nem is kell túl sokat mondanom, elvégre gyakorlatilag kivétel nélkül nagyszerűek, egészen elképesztő volt a játékuk. De ezen túl is pozitív csalódások tömkelege várt a Körúton: Gálvölgyi Jánost eddig humoristaként ismertem, s egy drámai szerepben is hozta azt a színvonalat, amit a saját show-jában láthattunk. Németh Kristóf Kertész Gézaként élt eddig a kis világomban, de az este után be kellett látnom, hogy jóval több, mint egy egyszerű szappanopera-szereplő. Hajdu Steve ideális volt az elején komikusba hajló, majd a végére megcsömörlő nyomozó szerepére, de még Csonka András is a legjobb ideges ideggyógyász volt, akit valaha láttam, s akkor még Józsa Imre libériás inasáról nem is szóltam… Folytathatnám a sort a többi színész és a „remek” jelző egymás mellé sorakoztatásával, de szerintem felesleges, épp elég példát hoztam arra, hogy elsőrangú a szereplőgárda.

Egy klasszikus értelemben vett Brecht-féle színháznak lehet szemtanúja, aki a Játékszínbe ellátogat: a zene, a hangok, a fények, a színészek, a mondatok együtt alkotják meg az előadást. A Danton halála óta nem tapasztaltam ilyen erőteljes színházi élményt: köszönöm. Ez az, ami magával ragadhat bárkit, aki szereti a mozgalmas színházat, ráadásul, aki esetleg eddig nem találkozott ilyen rendezéssel, most biztosan beleszeret, mint ahogy a Christie-darabokba is, hiszen játszi könnyedséggel repít minket vissza az 1900-as évek közepére, hogy csak tátott szájjal szemléljük a kor embereit.

Az előadás olajozott gépezetként működik, minden a helyén van, bár az egyik ajtó már nem bírja a sok csapkodást, úgyhogy talán Hajdu Steve-nek fel kéne hagynia ezzel. Ha valaki szeretne egy nagyon jót szórakozni, feltétlenül nézze meg, hiszen a klasszikus Christie-humor is megjelenik a műben: az a fajta fanyarság, ami a legképtelenebb szituációkban jelenik meg; ami képes mosolyt csalni a tragikum közepette is az ember arcára. S hát nem csak én, de többek között Oroszlán Szonja, Jaksity Kata, Benedek Tibor és Epres Panni is elégedetten hagyta ott a körúti színházat.

Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Zene: Gulyás Levente
Világítástervező: Madarász János
Ügyelő: Kabódi Szilvia
Súgó: Dobos Erika, D. Szabó Erzsébet
Rendezőasszisztens: Skrabán Judit, Petyi János
Rendező: Szirtes Tamás